A.C.A.B. – Minden zsaru rohadék

A.C.A.B. – Minden zsaru rohadék (A.C.A.B. – All Cops Are Bastards), rendező: Stefano Sollima, főszereplők: Pierfrancesco Favino, Filippo Nigro, Marco Giallini, olasz-francia akció, 112 perc, 2012 (16)

Szurkálótábor

Az eddig rövidfilmekkel, sorozatokkal és videoklippel operáló Stefano Sollima első nagyjátékfilmjét tavaly mutatták be (a fociőrült briteknél csak DVD-n), hozzánk azonban csak most jutott el…hivatalosan. A futball huliganizmust a rohamrendőrök szemszögéből feldolgozó filmet a közönség és a szakma eltérően fogadta, míg a pénztáraknál mondhatni gyengén muzsikált, addig hazájában és az oroszoknál több díjat is bezsebelt. Nálunk ’Minden zsaru disznó’ címen egy ideje már elérhető és az illegális letöltések ellen harcoló egyenruhások körében is nagy népszerűségnek örvend.
Napjaink olasz filmjeiről itthon elég keveset hallani, az Extralarge és a Don Matteo rajongóktól ezúton is elnézést kérek. Minden esetre az egykori Cinecitta területén ma leginkább reklámokat és szappanoperákat forgatnak. Ami Sollimát illeti, ő volt a rendezője a 2008. és 2010. között 22 epizódot megélt ’Bűnügyi regény – A sorozat’ című…filmsorozatnak. A sorozaton azért van hangsúly, mert 2005-ben Giancarlo de Cataldo ’Bűnügyi regény’ című…regényéből mozifilm is készült. A főszereplő egy kitalált maffiózó, a Libanoni, aki a ’70-es és a ’90-es évek között tevékenykedett Rómában. Az Arany Medvére is jelölt film rendezője, az itthon is nagy sikerrel játszott Polip című filmsorozat Cattani felügyelőjét alakító Michele Placido, a Libanonit pedig az A.C.A.B. Cobrája, Pierfracesco Favino kelti életre. Sollima a bűn ábrázolásában tehát rendelkezik némi rutinnal és tudjuk még róla, hogy a legnagyobb hírcsatornáknál dolgozott kameramanként. A film elkészítéséhez talán még az is segítséget nyújthatott, hogy Róma Lazio negyedében született, bár többen állítják, látták Ercsi Cukor feliratú sállal a nyakában.
Az A.C.A.B. nem éppen hízelgő kifejezés a rendőrökre, keletkezéséről több elmélet is létezik, egy biztos, a 4Skins nevű punk zenekarnak volt egy ilyen című száma a boldog nyolcvanas években. A film egy rendőri rohamosztag mindennapi életébe vezet be minket. Az öreg rókák egy újonccal egészülnek ki, annak rendje és módja szerint a beavatási szertartás sem maradhat el (ezt egyébként már több filmben is ellőtték). Elit alakulatként legfőbb feladatuk az olyan műveletek végrehajtása, ahol a mezei rendőrök már kevésnek bizonyulnak. Oszlatnak, felszámolnak, kitelepítenek és hasonlók. És ha már megemlítettük a múlt század második felét, bátran kijelenthetjük, Olaszország ha lehet, azóta még nagyobb szarban van. A munkanélküliség, a bűnözés, a korrupció a gazdasági hanyatlás hatására soha nem látott méreteket öltött, így az elégedetlenkedők futballmérkőzésnek álcázott happeningeken verik össze egymást, illetve közös erővel a kiérkező rendőröket. A mamutok kihalásával és a gyorséttermek elterjedésével a vadászat visszaszorult, a férfinép a történelem során újabb és újabb közös élményforrás után nézett, legyen szó akár a gladiátorok, a páncélos lovagok, vagy éppen a gyalogos katonák egymás elleni küzdelméről. Ennek egy passzív formája, amikor az egymást leölő férfiak egy csoportját a férfiak egy másik csoportja lelátón, illetve – annak széles körben történő elterjedését követően – televízión keresztül nézi lehetőleg hűtött állapotú, alkoholtartalmú italok fogyasztása közben. Az emberiség kihalását megakadályozandó, gyakorlatilag ezzel párhuzamosan, magukat civilizáltnak nevező társadalmakban később azt felváltandó jelent meg az egymás likvidálásának imitálást szolgáló tevékenység, a sport, illetve ennek egy speciális formája, amikor egyesek sportolnak, míg mások nézik őket…ugyancsak hűtött állapotú, alkoholtartalmú italok fogyasztása kíséretében.
Viszonylag korán kiderült, hogy a puszta kézzel, illetve vágó- és szúróeszközökkel, valamint lőfegyverekkel végzett sporttevékenység a leölés gyakorlására is kiválóan alkalmas és fordítva. Nem véletlenül volt a korai olimpiákon annyi Vitéz. Korábbi köztársasági elnökünk doktorijából történt szemezgetést követően térjünk vissza a filmhez.
Bármilyen hihetetlen, ezek a rendőrök ugyanabból a környezetből kerülnek ki, mint a szurkolók, többnyire hasonló politikai és vallási nézeteket tudnak a magukénak, hasonlóan látják a világot, hasonló családból származnak és hasonló magánéleti problémákkal küzdenek. Még az sem kizárt, hogy szomszédok, ismerősök, barátok, vagy éppen rokonok. A legtöbb rendőr semmi másra nem vágyik, mint tisztességes munkára, biztos megélhetésre és a közösség elismerésére. Ebből legtöbbször egyiket sem kapja meg, de egy idő után rabja lesz a munkájának és esze ágában sincs abbahagyni. Az egyenruha, a jelvény és a gumibot hatalmat, a sisak, a pajzs és az a tudat, hogy ott vannak a többiek, pedig biztonságérzetet ad. Olaszországban az idegengyűlölet, a hazafias érzelmek megítélése, az egyenruhához való viszony a történelmi háttér miatt egyébként is más, mint ahogy a szegénység, a kilátástalanság, a tehetetlen düh megélése is. Ebből is látszik, hogy egy, a nehéz sorsú svájci rohamrendőrökről készült film mennyivel ütősebb lett volna. Az osztagban mindenkinek megvan a maga baja, amit aztán be is visz magával a munkahelyére, majd onnan ki az utcára. Az újonc meg csak pislog, hogy jé, hát ilyet lehet? Már hogyne lehetne. Az életünket kockáztatva, kevés pénzért, közutálatnak örvendve kicsit odacsapunk, rugdosunk, lökdösünk, pofozkodunk és a bíróságon egymást seggét védjük. Egy csapat vagyunk, mint a római légiósok. Ott van a falon, ni.
A film nem akar állást foglalni arról, hogy akkor most ez jó, vagy rossz. Hogy ennyi a rendőrnek is jár, vagy nem. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha szurkolók semmi más célt nem szolgálnának, mint ezekhez a túlkapásokhoz statisztálnának. Szinte kiprovokálják. Ettől persze egyik rendőr sem lesz szimpatikusabb, szerethetőbb, sőt. Már éppen elkezdenénk sajnálni őket, mikor jön a reakció, hogy azért ezt mégsem kéne. Mert értem én, hogy a rendőr végrehajt, az állami akaratot testesíti meg, fentről állandóan baszogatják, egyszerre kell legyen határozott és udvarias és az a hatalom, akit egyenruhában szolgál, civilben le sem szarja és talán még bele is rúg egyet, ha teheti.
Na de kibe nem? Ugyanakkor minden előítélet ellenére, ha bajban vagyunk, azért a legtöbben még mindig rendőrért kiálltunk. És most képzeljük el K. Emíliát, ahogy egy pösze kisfiút meghallva vág utat az emberek között és közben azt kiabálja, félre, logopédus vagyok! Ugye.

A filmnek vannak nagyon jó pillanatai, a kézikamerás felvételek közben úgy érezzük, mintha mi magunk is ott lennénk, a zene fasza, a színészek k…jók és bár egy 2007-ben történt valós esemény köré van felépítve, 2013-ban is aktuális, ha kíváncsiak vagyunk arra, mi újság az olaszoknál. Sajnos nagy hibája, hogy olyan dolgot mutat be, amit eddig is tudott mindenki, de igazából senkit nem érdekel, tudni illik a rendőr is ember. Mint a fogorvosom, a könyvelőm, a vízvezeték szerelőm…és én.