A szenvedély királya (The Look of Love), rendező: Michael Winterbottom, főszereplők: Steve Coogan, Imogen Poots, Anna Friel, Stephen Fry, Tamsin Egerton, Shirley Henderson, Simon Bird, fekete-fehér/színes amerikai-angol filmdráma, 101 perc, 2013 (16)
Miután Geoffrey Anthony Quinn néhány dolgot kipróbált az életben, 22 évesen Paul Raymondra változtatta a nevét és gondolatolvasással kezdett el foglalkozni. Tehetsége korán megmutatkozott, rájött, hogy a nőket a szép ruhák izgatják fel, a férfiakat pedig ezek hiánya. Mivel varrodából már akkor is túlkínálat volt, 1958-ban megnyitotta a szigetország első sztriptízbárját, melyet továbbiak követtek, majd 1971-ben megvásárolta a Men Only férfimagazint. A hatóságok mindent elkövettek az erkölcsi fertő megfékezésére, de Raymond feltartózhatatlannak bizonyult, vagyona folyamatosan gyarapodott. Bár szerette a drága holmikat, a pompát, a ragyogást, a pénzt nem csak nőkbe, hanem ingatlanokba fektette és még életében kiérdemelte a Soho királya nevet. 2008-ban bekövetkezett halálakor egy 650 millió fontos birodalmat hagyott örököseire, családja a Soho Estaten keresztül a negyedben található ingatlanok kétharmada felett gyakorolt tulajdonjogot, a Paul Raymond Publishing pedig a mai napig Nagy-Britannia legolvasottabb, legnagyobb példányszámban eladott férfimagazinjainak kiadója. Unokái, India Rose és Fawn James bekerültek az 1000 leggazdagabb brit közé, India Rose a maga 21 évével a legfiatalabb. Nem mellesleg 320 millió fontos vagyonuk, ha csak egy kicsivel is, de nagyobb, mint a királynő magánvagyona.
A Paul Raymond életét bemutató A szenvedély királya szomorú apropóval nyit: 1992-ben drog túladagolásban meghal szeretett lánya Debbie. A temetésről hazaérve régi felvételeket nézve térnek vissza az emlékek. Raymond nem rajongott a médiáért, ha tehette kerülte a reflektorfényt, azonban a jólét, amiben élt és ahogyan élt mindig is érdekelte az embereket és a bulvárlapok címoldalára kívánkozott. Az éjszakai élet, a pénz, a csinos lányok, az alkohol és a drog megtette hatását, magánélete sosem volt boldog és felhőtlen. Az archív felvételekkel, híradásokkal, narrációval megspékelt korhű történet életének fontosabb állomásait ismerteti meg velünk amolyan külső szemlélőként, végig megtartva egy bizonyos távolságot. Nem látunk bele a fejébe, soha nem tudjuk, hogy éppen mi motiválja, nem ismerjük meg a gondolatait, a vágyait, csak nézzük, ahogy megtörténnek vele a dolgok. Steve Coogan jó választás a szerepre, hiteles, amit és ahogyan csinál, de nem kapunk rá esélyt, hogy megkedveljük, mint ahogy arra sem, hogy megutáljuk. Nem tudjuk irigyelni a vagyonáért, a pénzügyi és egyéb sikereiért és nem tudjuk sajnálni az őt ért csapások, támadások és tragédiák miatt. Az egész olyan, mintha egy stáb folyamatosan kísérte volna évtizedekig és ebből készült egy very best of Paul Raymond, de közben soha semmi interakció. A forgatókönyvíró Matt Greenhalgh előző munkáiban valahogy jobban elkapta John Lennon és Ian Curtis figuráját, így Winterbottom és Coogan negyedik közös vállalkozása nem üt akkorát. A zene, a jelmezek, a díszletek, az átlagember számára elérhetetlen luxus bemutatása és nem utolsó sorban a főszereplő alakítása miatt mégis érdemes beülni rá. A nők meg úgy gyönyörűek, ahogy vannak. Általában pucéran.
){kind=link}
No Comment