Nyárutó – kritika


Nyárutó (Labor Day), rendező: Jason Reitman, szereplők: Kate Winslet, Josh Brolin, Gatlin Griffith, amerikai filmdráma, 111 perc, 2013 (12)

Hogyan süssünk baracklepényt?

Mit tegyünk, ha szökött fegyenc kerül a házunkba? Értesítsük a rendőrséget, vagy válasszuk a Stockholm-szindrómát? Kate Winslet az utóbbi változat mellett teszi le a voksát.

Jason Reitman egy kedvelhető filmrendező: a Köszönjük, hogy rágyújtott!, a Juno és a Pszichoszingli (csókoltatjuk a forgalmazót…) egyaránt élvezetes filmélmény, az Egek urának meg simán el kellett volna vinnie az Oscart, de Hollywood valamiért a Bombák földjén című vérszegénységet jutalmazta 2010-ben. A vígjátékguru Ivan Reitman fia legújabb filmjéhez sem választott könnyed témát, de az egész ismerős lehet valahonnan – egy 1993-as Jean-Claude Van Damme filmben (Hiába tudsz) is az a felütés, hogy egy, a gyerekneveléssel egyedül küszködő családanyánál talál menedékre egy szökött rab.

A rendező a korábbi munkáihoz hasonlóan itt is beleesik a style-over-substance csapdájába, de amíg a fent említett filmekben ügyesen ki is kászálódott belőle, addig most benne ragad a kelepcében. Noha továbbra is kiválóan tudja fokozni a hangulatot, lebilincselő a soundtrack, és a színészekre sem lehet panasz, a forgatókönyv gyengeségei miatt mégis megbukik a produkció. Hogy a fenébe nem tűnik fel a szomszédoknak, hogy idegen költözött be a hosszú évek óta egyedül élő, súlyosan kedélybeteg asszonyhoz, akiről amúgy egyáltalán nem derül ki, hogy miből tartja el magát és a fiát? Hogyhogy senki nem figyel fel az idegenre, amikor kinn baseballoznak a kertben, és ráadásul az amerikai vidéki életmódnak megfelelőenmindenismerős kopogtatás nélkül lép be hozzájuk? Miért úgy próbálják megszervezni a közös szökést, ahogy? (nem spoilerezünk) Anya és fia ennyi erővel egy “mi rejtegetjük a szökevényt” feliratú pólóban is mászkálhatna a városban, az se lenne feltűnőbb.

Minden rendező életében vannak hullámvölgyek, és ez alól természetesen Jason Reitman sem kivétel. A Nyárutó egy jónak induló, de rosszul megírt melodráma, ami ugyan kimondja az élet nagy igazságait (pl. hogy szar apa nélkül felnőni), de messze nem olyan erőteljes alkotás, mint mondjuk az Egek ura volt. Egyvalamit viszont biztos nem róhatunk fel neki: hatalmas kedvet csinál a baracklepény zabáláshoz.
10_7

 

 

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Kertvárosi bordély
Következő cikk A nimfomániás - 2. rész