Az apáca


Az apáca (La Religieuse/The Nun); rendező: Guillaume Nicloux; szereplők: Pauline Etienne, Isabelle Huppert, Louise Bourgoin, Martina Gedeck; színes, feliratos, francia-német-belga filmdráma, 112 perc, 2013, 16 

Hittel sújtva 

Ez a film nem arról szól, hogy mi a baj az intézményesített vallással. Nem arról, hogy mennyiben más a katolikus egyház ma, mint évszázadokkal ezelőtt. És arról sem, hogy milyen brutalitásra képes az ember egy közösségen belül. Ez a film vegytisztán azt meséli el, hogyan lophatnak el egy életet.

Az apáca elsősorban a női nézőket érintheti meg. Talán női szemmel megrázóbb a történet. Az első pillanattól átérezhető egy fiatal lány szenvedése, akitől azt tagadják meg, hogy nő legyen, hogy ember legyen. Ahogy belenézünk a szemébe, az agyunk egy pillanat alatt lepörgeti egy olyan élet történetét, amelyben van szerelem, van házasság, gyerekek, unokák, unalmas vasárnapok. Majd ezt a gondolatot kitaszítja a fejünkből az a biztos tudás, hogy ez sosem adatik majd meg.
Egy 17 éves lány tragikus sorsát mutatja be a film. Apácának szánják. Nem akar az lenni. Mégis az lesz. Röviden így foglalható össze Diderot 1760-ban született műve, amely egyházellenessége miatt csak a szerző halála után jelenhetett meg. A kolostori élet nyomasztó valósága azonban csak a keret. Az alkotást a gyűlöletes, néha szánalmas figurák – akik újra és újra próbára teszik a főszereplőt – teszik igazán kegyetlenné.
A Pauline Etienne által alakítottSuzanne minden – lelki és testi – gyötrelme, fájdalma tökéletesen átragad a nézőre. Minden mozdulata valóság. Együtt rettegünk, együtt sírunk vele. A megszégyenítő, rövidre vágott hajától függetlenül is szánjuk; a kórusban éneklésből kirívó hamissága nélkül is tudjuk, neki nem szabadna itt lenni. Bár a filmben olyan neves színészeket láthatunk, mint Isabelle Huppert vagy Martina Gedeck, a főszereplő talán nélkülük is elvinné a hátán az egész filmet.
A történet határozott szerkezete egy percre sem engedi el a nézőt. Tökéletes tempóban halad, és minden karakter megismerésére elegendő időt szán. Míg állandósítja a hangos fájdalmat, a katarzist a csend hozza el. Teljesen lényegtelen, hogy a történet mennyire régen és mennyire távol játszódik, érezzük a falak penész szagát, a cella nedvességét, az emberi gonoszságot, és a mindenen átívelő reményt.

10_7

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Arnold Schwarzenegger tankkal vár
Következő cikk Szerelem a felhők felett