Daniel Keyes: Virágot Algernonnak
Alexandra Kiadó 2014.
253 oldal
Útvesztő az elmében
A Virágot Algernonnak először novellaként jelent meg 1959-ben, később bővítette Keyes regénnyé. Az írás elnyerte mind a Hugo-, mind a Nebula-díjat. Megjelenése óta huszonhét nyelvre fordították le, és világszerte több mint ötmillió példányban kelt el. Nem véletlenül került újra meg újra a boltok polcaira.
Legismertebb filmes feldolgozása az 1968-as Charly – Virágot Algernonnak. A főszerepben Cliff Robertson, akit Oscar díjjal jutalmaztak alakításáért.
Ha nem tudod elfogadni azt a fikciót, hogy a butaság műthető; hogy egy beavatkozással a fejlődésben visszamaradott felnőttek észbeli képességei az egyetemi szintig változtathatók, akkor ne is kezdd el a könyvet. Azonban, ha benne vagy, akkor nagyon vigyázz, mert az ilyen játéknak mindig sírás a vége, akárhogy is alakul. Ha már beszippant a könyv, akkor tűrd annak minden kegyetlenségét, és élvezz minden kis csatát, ahol a jó győz!
Charlie egy egyszerű ember. Egyszerűség alatt most 70-es IQ-t értek. Jólelkű, jóhiszemű, a gyarló emberek ócska szórakozásának állandó céltáblája. Ebből persze ő semmit sem érzékel. Nem akar mást, csak okos lenni. Még ha nem is tudja, hogy ez mit jelent egészen pontosan. Szerencséje lesz, őt választják ki egy kísérleti beavatkozás alanyául. A műtét sikerül, rohamos tempóban fejlődik, míg eléri a „lángész” kategóriát.
Ez a változás azonban legalább annyi fájdalmat okoz, mint örömöt. Ekkor szembesül az őt ért megaláztatásokkal. Ekkorra lesz világos, hogy a barátainak hitt munkatársai valójában gúnyt űztek belőle éveken keresztül. Egyre szembetűnőbb, hogy jólelkű butasága korábban menedéket nyújtott, míg csiszolt elméje szinte ellene fordul. Nem sok kell hozzá és már együtt lélegzünk vele. Büszkék vagyunk rá, ha sikert ér el, és vele szégyenkezünk, amikor emberhez méltatlan helyzetbe kergetik. Azért olyan fájdalmas látni az őt ért sérelmeket, mert ösztönösen lefuttatjuk az agyunkban, hogy ez velünk is történhetne. Tudjuk, hogy nem kell feltétlenül szellemileg visszamaradottnak lenni, ahhoz, hogy támadások érjenek. Ezt a kiszolgáltatottságot festi le a könyv. Majd tovább gondolod, és felteszed a kérdést, te képes lennél-e megalázni bárkit, akivel szemben fölényed van. Amikor pedig már végképp azt gondolod, az emberek gonoszak, akkor az író megkegyelmez neked, és segít kicsit Charlie-n.
Azzal, hogy hősünk okos lett, beengedi a „világot”, ugyanakkor a gyermeki Charlie-t elzárja elméjének egy kis zugába, ahonnan az néha-néha előjön, hogy kísértse magasabb szintű énjét.
A könyv alapvetően arra keresi a választ, hogy vajon az észtől lesz-e ember az ember. Vajon akkor lesz valaki „személy”, ha intelligenciája elér egy bizonyos szintet?
Vajon Algernon, az a kisegér, aki a kísérlet másik sikeres alanya, egérfeletti egér lenne?
Charlie újra és újra találkozik azzal a váddal, hogy ő nem ember. Először azért nem tekintik partnernek, mert ostobább másoknál, majd azért nem, mert okosabb lett mindenkinél, és ami talán a legfájóbb, a kutatást vezető orvosok is átnéznek rajta, mert számukra csak azóta létezik, amióta ők „megteremtették”.
Daniel Keyes írói tehetsége elsősorban abban mutatkozik meg, ahogyan leírja a változást. A történetet Charlie meséli, akinek kifejezőképessége a szemünk láttára alakul át. Először a helyesírása javul, majd a szókincse bővül, egyre több mindent ért meg, kérdéseket tesz fel, és később ő adja meg a válaszokat is.
Örömét azonban beárnyékolja az a félelem, hogy talán újra olyan lesz, mint a műtét előtt. Charlie így az elmúlás fájdalmának egy egészen rendhagyó változatával néz szembe. Ettől fogva folyamatosan versenyt fut az idővel. Rendezni akarja korábbi befejezetlen ügyeit, és nem mellékesen – kihasználva zsenialitását – igyekszik megmenteni saját magát. Épp olyan kiszolgáltatott, mint a kísérleti egér, aki a műtétnek hála gyorsabban szalad az útvesztőben, de nem biztos, hogy mindig megtalálja a kiutat.
