Godzilla; rendező: Gareth Edwards; főszereplők: Aaron Taylor-Johnson, Bryan Cranston, Ken Watanabe, Elizabeth Olsen; amerikai-japán sci-fi-akciófilm; 123 perc; 2014 (12)
Nagy test, nagy élvezet
Roland Emmerich sokak szerint tönkretette a Godzilla mítoszt, a Legendary stúdió viszont úgy döntött, hogy helyreállítja a nimbuszt. Az persze igencsak véleményes, hogy a metropoliszok amortizálására szakosodott szörnyeteg menő volt-e valaha is.
Tíz-tizenöt éve még fogható volt akkori háztartásomban az RTL II nevű német adó, ahova csak vasárnap délután kapcsoltam, de akkor mindig, ugyanis olyan japán Godzilla filmeket vetítettek, melyek pont alkalmasak voltak arra, hogy enyhítsenek valahogy a sok esetben erőteljes másnaposságon. Két dolog van, amit abban a szellemi állapotban mindenféle agyi megerőltetés nélkül lehet nézni: az egyik a magyar foci, a másik meg az, ahogy egy szerencsétlen színész gagyi szörnykosztümben kartonépületek között téblábol, és próbál lecsapni egy teljesen látható dróton belógatott szárnyas lényt. A hisztérikusan vicces speciális effektusok amúgy állítólag csak számunkra röhejesek, a japánok a hagyományok szerint ugyanis teljesen bele tudják magukat élni egy történetbe úgy, hogy a szörny hátán lecsúszik a cipzár, a felhőkarcoló meg nem összeomlik, hanem behorpad.
Roland Emmerich 1998-ban pont a Godzilla filmek egyetlen vonzó motívumát, a gagyiságot tüntette el azzal, hogy profi effektekkel turbózta fel a történetet. Ezzel klasszikus módon esett a két szék közé, ugyanis mi hiányoltuk az amatőrséget, az ősrajongók (akik javarészt japán állampolgárok) meg felháborodtak azon, hogy a monstrum úgy nézett ki, mint valamelyik dinó a Jurassic Parkból. A behemót egy jó darabig parkolópályára került, vagy, ha úgy tetszik, a tenger mélyén szunnyadt, de most ismét feltámasztották az amerikaiak, viszont úgy, hogy elég komoly mértékben bevonták a japánokat. A korszellemnek és profizmusnak hűen ugyan ismét drágák az effektek, akárcsak Emmerichnél, Godzilla viszont megint Godzillának néz ki (bár a japánok szerint egy kicsit túl sokat zabálhatott odalent a tenger mélyén), szóval akkor talán minden rendben is lenne. De nem egészen.
Kezdjük a pozitívumokkal. A film elképesztően jól meg lett csinálva, ami a technikai részt illeti. Tényleg van valami ellenállhatatlan báj abban, ahogy két, vagy adott esetben három óriásszörny gyepálja egymást úgy, hogy közben abszolút nincsenek tekintettel a városképre. Ami még emeli a hangulatot, az a hang: Godzilla orgánuma egyesíti magában a világ összes death metal énekesének üvöltését, és a másik két dögből is döbbenetes hangok jönnek. Viszont amíg a régi japán filmekben a díszletek voltak kartonból, addig most az emberi karakterek lettek végtelenül egysíkúak, és tényleg csak statisztálnak a pusztításhoz, amit a három lény végez. A mélypont pedig a nemlétező forgatókönyv – az embernek olyan érzése van, hogy a csatajeleneteket előre leforgatták, és utána még megpróbáltak hozzájuk rakni egy kerettörténetet.
Elképesztő, hogy a karanténzónában 15 éven keresztül nem kutatják át az ott dolgozó mérnök lakását, és amikor ő visszalopózik oda, megtalálja az asztalon a floppyjait, amik állítólag kizárólagosan őrzik az „atomkatasztrófa” okait. Aztán még lenne egy pár kérdésem, például hogy miért lőnek Godzillára a Golden Gate hídnál, amikor már rég tudják, hogy ő a jófiú, és békésen úszkál jó ideje az anyahajók mellett. A legeslegbénább viszont az, hogy bizonyos jelenetek kompletten hiányoznak a filmben. Mondok egy példát, ami nem spoiler: Godzilla egy éjszaka folyamán végre összetalálkozik az egyik Mutóval Hawaii partjainál, üvölt egy nagyot, várjuk a nagy összecsapást, és egyszer csak vágás, már másnap reggel van, emberek mászkálnak Honolulu romjai között, a két szörny meg valahol egészen máshol jár, ráadásul két különböző helyen. És ez csak egyetlen példa: az utolsó húsz perc alapján egyértelmű, hogy a Godzilla az utóbbi évek legrosszabbul megvágott blockbustere. Kár a kihagyott ziccerért, a Cloverfield készítői meg kényelmesen hátradőlhetnek – továbbra is az övék az eddigi legjobb szörnyfilm.
6/10
