22 Jump Street – A túlkoros osztag – kritika


22 jump street 1 copy1 001
22 Jump Street – A túlkoros osztag (22 Jump Street); rendező: Phil Lord; főszereplők: Channing Tatum, Jonah Hill, Ice Cube, Jilian Bell; amerikai akciófilm; 112 perc; 2014 (16)

A 22 Jump Street fő tanulsága, hogy a legtöbb folytatás teljesen értelmetlen, viszont ezt nagyon viccesen képes tálalni.

A 21 Jump Street film papíron elképesztően hülyeségnek tűnt, hisz adott egy gagyi zsarusorozat Richard Griecoval és a fiatal, még éppen pályakezdő Johnny Depp főszereplésével,22-jump-street méghozzá a  ’90-es évek bugyraiból, tök felesleges erre egy egészestés filmet alapozni, hisz ki emlékszik már rá, ki rajongója még most is annak a sorozatnak, és amúgy is minek egy gagyi rendőrszériából filmet? Ehhez képest az év legpozitívabb csalódása lett, hisz az alkotók egyrészt tisztában voltak ezzel, és számtalan poénnal reflektáltak erre, másrészt egy sokkal intelligensebb mozi lett a végeredmény annál, mint amit az előzetes és a koncepció sugallt. Bár ugyanazokat a paneleket és kliséket használta, mint az összes ilyen zsarúpárosos buddy komédia, ezeket nagyon viccesen figurázta ki, kiemelve a klisésségüket, másrészt olyan mértékben voltak szórva a gegek, hogy amúgy is kit érdekelt.

Ha az alapkoncepció hülyeség volt, akkor még nagyobb ezt az egészet folytatni, szerencsére viszont ezt az alkotók is teljesen így gondolták, és még nagyobb svunggal tolták az önreflexiót, többször is felhívva rá a figyelmet, hogy mennyire értelmetlen folytatást csinálni. Visszatér Jenko és Schmidt, mivel a Jump Streeten a 21 szám alatti épületet visszafoglalták a koreaiak, ezért a 22 szám alatt kénytelenek tábort ütni, a folytatások logikáját követve pedig ezúttal az egyetemre épülnek be, hogy megtalálják azt az új fajta drogot, ami már egy diákkal végzett. Ahogy a folytatásoktól megszokhattuk általában, a sztori pont ugyanaz, mint az elsőnél, ugyanazok a szituációk, ugyanaz a sztori szerkezete, megkapjuk ugyanazokat a momentumokat. Viszont ezzel az égvilágon semmi baj nincs, mert  a Phil Lord-Christopher Miller ebből, akárcsak az előzőnél, fegyvert kovácsolnak, így az eszement viccelődés megint csak túlmutat magán, és lesz tökéletes elegye paródia- és metafilmnek. A poénok egyharmada arra épül, hogy ez már megint ugyanaz a film, számtalan kiszólás van arra, hogy ezúttal már viszont nagyobb a költségvetés, de persze továbbra sem akkora, hogy a film végéig látványos akciójeleneteket kapjunk, amitől pedig működik, hogy egyetlen ilyen gegnél sem érződik az izzadságszag.

22-Jump-StreetDe ha valakinek ezek a poénok nem jönnének be, azok sem maradnak árván, mert elképesztő mértékben záporoznak az egyéb poénok is, konkrétan minden percre jut legalább három, történet szintjén nehéz és felesleges is értelmezni az egészet, az egész záporozó gegek összessége, a cselekmény pusztán csak vázként szolgál, ami összetartja ezt a rengeteg marhulást. Nagyjából olyan, mint a Zucker-éra paródiafilmjei a Csupasz pisztolytól kezdve az Airplane-en át egészen a Top Secretig, persze kevésbé abszurd és szürreális, és jobban illeszkedik napjaink közönségének elvárásaihoz és befogadási szokásaihoz, de a legfontosabb dologban tovább viszi ezeknek a filmnek a szellemiségét. A jó paródia ugyanis nem konkrét filmeket és filmjeleneteket viccel el, mint arra láttunk számtalan, nagyon rossz példát a Seltzer-Friedberg duótól (Bazi nagy film, Katasztrófafilm, Spárta a köbön), hanem népszerű filmes toposzokat és kliséket forgat ki, vagy rámutat ezek túlhasználtságára, komikusságára, sematikusságára, és pontosan ezt teszi a 22 Jump Street.

Ettől válik az egész, jópofán idióta baromkodás minden – direkt, vagy éppen szükségszerű – hibája ellenére egy zseniális komédiává, amit többször is meg lehet nézni, mert olyan mennyiségű viccet zsúfol két órás játékidejébe, aminek egy részéről elsőre könnyen lemaradhat a néző. Továbbá az önismétlést olyan kreatívan, öniróniával átitatva műveli, amitől ugyanaz a film mégis teljesen frissnek és újnak hat. Hollywood meg remélhetőleg nagyon nagy becsben fogja tartani a Lord-Miller párost, mert az – általában a középszerűség posványában elevickélő – amerikai kommersz vígjátékok műfajának nagy szüksége van ilyen alkotókra. Az év egyik legviccesebb filmjét tették már le megint az asztalra ugyanis.10 9

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Sin City: Ölni tudnál érte - kritika
Következő cikk A hét röhögései (49.)