Parkoló



Parkoló, rendező: Miklauzic Bence, szereplők: Lengyel Ferenc, Szervét Tibor, Somody Kálmán, Pokorny Lia, Rajkai Zoltán, Miklauzic Simon, színes, magyar játékfilm, 92 perc, 2014 (16)

A romantikus vígjátékok és a fesztiválgyőztes művészfilmek tömegéből tört ki Miklauzic Bence alkotása, nem egyszeri példaként remélhetőleg.

Az ember megpróbálhat Robinsonként éldegélni egy VII. kerületi parkolóban, de ahogy arra számítani lehet,  a világ előbb-utóbb zajosan kiköt nála.  A Légiós (Lengyel Ferenc, aki a film társírója is egyben) szűkszavúságából és minden mozdulatából kiolvasható, hogy magánya jól felépített. A törékeny harmóniája kirakatába azonban belehajt álomautójával egy öltönyös cégvezető, Imre (Szervét Tibor). Hamar kiderül, hogy kettejük párharca jóval többről szól, nem csak néhány négyzetméternyi helyről.
A szimbólumok olyan tárháza ez az alkotás, amely lehet, első nézésre sem fedi fel minden titkát. A zöld sárkány gyermekei után ismét egy magányos hős történetét ismerhetjük meg a rendező elmesélésében. A történet az elején még könnyedebb hangnemet üt meg, bemutatva a környék bolondos figuráit, a kávéfőzőt dekódoló Edgár (Somody Kálmán), a simlis taxist vagy a szomszéd szakács Hakant (Horváth Kristóf). A sztori második fele már inkább Imrére koncentrál, egy sokkal kontrasztosabb élet rideg hétköznapjait mutatja be. A mellékszereplők (Pokorny Lia és családja), ha nem is kapnak komolyabb előéleti körítést motivációik így is tisztán érthetőek.
A két főszereplő közötti feszültség minden népbetegségünket magában hordozza. Az előzetesben látott száguldó autó és csákányos jelenet szöges ellentéte az, amit a történet valójában kínál. Ugyanis a ravaszul manipulatív cégvezető és a katonai fegyelmet tanúsító kisember összecsapása során egy pofon sem csattan el. Sokkal inkább az eszmék és elvek szembenállása ez. Egy olyan pszichológiai játszma, ami egy ponton krimibe torkollik, végül egy drámában teljesedjen ki. Nehéz bárhova besorolni műfajilag, de ez nem is baj, amíg visz magával a film. A minőségi képi világ és az eredeti filmzene szintén hozzátesznek a pozitív összképhez. Az utóbbi időszak magyar filmjei megint erősítik bennünk a hitet, hogy lehet szeretni a honi alkotásokat, a Parkoló sem szakítja meg ezt a sorozatot.
Bár Andy Vajna azt mondta, hogy nem az ő filmje, ellenben mi hisszük, hogy sokunké. Főleg manapság, mikor annyian saját bejáratú szigeten élünk.
10/8

 

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Keresztút
Következő cikk A hét röhögései (71.)