Foxcatcher – kritika


foxcatcher_cover
Foxcatcher (Foxcatcher); rendező: Bennett Miller; szereplők: Steve Carell, Channing Tatum, Mark Ruffalo, Sienna Miller, Vanessa Redgrave; színes, feliratos, amerikai filmdráma, 134 perc, 2014; 16

Két vállra fektetve

Az amerikai kommersz filmeknek van az a rossz szokásuk, hogy a lojalitást, a hősiességet, a bátorságot, az egyenjogúságot és hasonló közhelyes fogalmakat úgy képesek csak napjainkban játszódó történetben bemutatni, hogy valami nagy meccs körül bonyolódik a cselekmény. A Foxcatcher végre egy olyan sport központú film, ami nem „sportfilm”.

foxcatcherFélve ültem le megnézni, mert már előre tartottam tőle, hogy egy újabb pátoszos nyáladzás lesz a testvéri szeretetről, meg a „ha mindent beleadsz, győzni fogsz” amerikai álomról. De nem így lett. Erről akkor bizonyosodtam meg százszázalékosan, mikor feltűnt a színen Steve Carell, és egyetlen gesztusával egyértelművé tette, hogy valami nem stimmel vele, és egy ilyen figura nem kerülhetne be egy szimpla sportfilmbe. Nyilván sokat segített a hatás kiváltásában taszítóra maszkírozott feje, de lássuk be, hogy vérfagyasztó hümmögései és a karakter beteg kiszámíthatatlanságának (amelyre fura módon végig számítasz) ábrázolása kizárólag az ő érdeme.

A cselekményről csak annyit, hogy egy valaha szebb időket látott birkózót ismerünk meg, akit a gödör aljáról halászik ki egy magát Amerika megmentőjének tekintő csóka. Ennek a kihalászásnak pedig – természetesen – meg lesz az ára.

gallery25Ahogy kezdtem, nagy erénye a filmnek, hogy bár egyik főszereplője a sport, mégsem kell az utolsó öt percben valami hülye bajnokságon izgulnunk, hogy hősünk bedobja vagy nem dobja, elkapja, vagy nem kapja. Tök mellékes, hogy nyerünk-e olimpiát vagy sem. Ez színtiszta emberi dráma. Ezt – a lassú folyású történetből is kitűnik – nem akarta titkolni a rendező. Hosszan nyújtják az edzés jeleneteit, sokáig eszi Tatum a szánalmas kis instant levesét, percekig kussban ül és tetriszezik a kanapén, vagy éppen a gondos apát – egyébként remekül – alakító Ruffalo kitartóan birkózik gyerekeivel.

A leghálásabb szerepe azonban Carellnek van. Nem sajnáljuk tőle, mert maximumon fut. Nem egyértelmű, hogy az elvárhatónál rövidebb sortja vagy ápolatlan fogai teszik igazán undorító jelenséggé, de tény, hogy szinte a szájszagát is érzed.

Már csak a színészek miatt is érdemes megnézni a filmet. Érkezik nyilván a kritikai kérdés: másért nem? Hát… most megfogtatok. A történet ugyan nem ereszti a néző figyelmét, de nem is vágja a falhoz. Ám ha nem várod el tőle, hogy megváltsa a világot, akkor azért szerez néhány nagyon „kellemes” meglepetést. (Amennyiben vagyunk olyan perverzek, hogy kellemesként aposztrofálunk tragikus fordulatokat.)

A rendező, Bennett Miller munkáját a Cannes-i Fesztiválon már elismerték. Most arra várunk, hogy a film öt Oscar jelöléséből mennyit vált díjra

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Ti mondtátok: Melyik a legideálisabb randifilm?
Következő cikk Kódjátszma