Szemekbe zárt titkok (Secret in Their Eyes), rendező: Billy Ray, szereplők: Nicole Kidman, Julia Roberts, Dean Norris, Chiwetel Ejiofor, amerikai thriller, 111 perc, 2015. (16)
A múlt fogságában
A nagysikerű regény már megélt egy szintén nagysikerű feldolgozást. Az amerikai adaptáció sok mindent megőrzött, de a változtatásokkal mintha felhígult volna a történet. A forgatókönyvíróként nagyot alkotó Billy Ray rendezőként sokkal visszafogottabb és a vizualitásban nem jeleskedik. Nicole Kidman és Julia Roberts először látható együtt a filmvásznon és bár szó sincs köztük vetélkedésről, a néző – ki gondolta volna – az előbbit fogja kihozni nyertesként.
A 2001. szeptember 11-i New York-i terrortámadás után az amerikai hírszerzés meg van győződve arról, hogy a következő célpont Los Angeles lesz. Amikor a terrorelhárító csoport által megfigyelt mecset közelben gyilkosság történik, számolni kell azzal, hogy a rendőrség megjelenésével az egész akció kudarcba fullad. A terrorizmus elleni harc mindennél előbbre való, a gyilkossági ügyet ezért igyekeznek eltusolni, csakhogy az áldozat éppen a csoport egyik tagjának, Jessnek (Julia Roberts) a lánya. A rutinos, összeszokott csapat széthullik, mikor a – többszöri figyelmeztetés ellenére – saját szakállukra végzett nyomozás során megtalált elkövetőt futni hagyják. 13 évvel később egyikük – aki a magánszektorban helyezkedik el – megtalálni véli a gyilkost és felveszi a többiekkel a kapcsolatot. Az elmúlt 13 évben mindenki igyekezett lezárni magában a múltat, egyedül Ray (Chiwetel Ejiofor) volt az, aki minden estéjét az ügynek szentelte. Az érzelmiek mellett jogi és személyes akadályok is felmerülnek. Egyik társuk, Claire (Nicole Kidman) ma már kerületi ügyész, nem engedheti meg, hogy valaki jelvény nélkül egy feltételezett azonosság miatt ámokfutásba kezdjen a körzetében.
Az argentin Eduardo Sacher 2005-ben íródott, modern klasszikussá vált regényének főszereplője Benjamin Chapparo, vizsgálóbírósági titkár, aki pályája elején egy gyilkossági ügy nyomozásában vett részt. A bűnügy az egész életét végigkíséri, 30 évvel később, nyugdíjasként sem tud szabadulni tőle. Úgy dönt, könyvet ír róla, miközben ismét fellángol reménytelen szerelme az eset idején gyakornok, ma már köztiszteletben álló bírókén dolgozó Irene Hornos iránt. A könyv a könyvben regény a hetvenes évek korrupcióval sújtott Argentínájába kalauzolja el az olvasót. Ezt dolgozta fel Juan José Campanella argentin rendező 2009-ben, akinek alkotása 2010-ben elnyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscart. Annak ellenére, hogy a spanyolajkú lakosság száma évről-évre nő, a nem angol nyelvű filmek az Egyesült Államokban nem igazán tudnak befutni (a jelenlegi tendenciákat figyelembe véve sajnos nem csak ott). A feldolgozás ötlete viszonylag hamar felvetődött a hollywoodi fejekben, 2010-ben hozzá is kezdtek a munkálatokhoz.
A Warner Bros 2011-ben megnyerte magának Denzel Washingtont az ügyhöz, ám a projektből végül nem lett semmi. A független filmes Billy Ray már ekkor lecsapott a történetre, de újabb éveket kellett várnunk a moziba kerülésig. Azon túl, hogy amerikai változat helyszíne és időpontja is más, a szereplők személye és cselekmény is megváltozott. A közös pont a brutális gyilkosság. Az időben oda-vissza ugrálva láthatjuk az érzelmeket, reakciókat, motivációkat és a jelenbe érve bizonyos, eddig eltitkolt dolgok is kiderülnek. Mindehhez hozzájön a Ray és Claire sokáig ki nem mondott szerelme is, ami ugyancsak az írott változatra hajaz. Míg a regény esetében annak nyelvezetét és rejtélyességét méltányolták, addig a hollywoodi feldolgozás sem a lélektani, sem a krimi vonalon nincs túlbonyolítva, cserébe viszont meglehetősen vontatott. Az egyes szereplők a történet végére sorra felfedik titkaikat, amiből megértjük, hogy a bűncselekmény idején és a jelenben miért úgy viselkedtek és viselkednek, ahogy.
Az argentin filmváltozat legütősebb jelenetei itt nem domborodnak ki. Billy Rayt a Phillips kapitány forgatókönyvéért Oscar-díjra jelölték. Az ott végig jelenlévő, szinte már tapintható feszültség ebben a filmben ritkán és akkor is csak mérsékelten van jelen. Rendezőként kevésbé állja meg a helyét, úgy tűnik, jobb érzéke van papírra vetni a dolgokat, mint a mozivásznon megjeleníteni. A színészek közül majdnem mindenki jó és hozná is azt, amit elvárunk tőle, csak a történet nem elég erős a nagy alakításokhoz. A majdnem ezúttal Julia Robertset jelenti, aki egy nem túl tág tartományon belül fantasztikus alakításokat produkál, de ez a szerep most azon kívül esik.
A befejezés nem változott, meglepő csak annak lehet, aki nem ismeri a sztorit, de a rendező még ezt az utolsó lehetőséget sem ragadja meg és nem lett túl drámai. Mondjuk ki, ez a Szemekbe zárt titkok nem azoknak készült, akik rajongtak az előzőért – nem is ez volt a cél -, az alapötletet másként továbbgondoló, szórakoztató hollywoodi alkotásnak viszont simán elmegy.
