Mr. Darcy nem vetkőzik – Austen extra

Az 1., 2. , 3., 4.  és 5. után a befejező rész következik.

Jane Austen a Büszkeség és balítéletet eredetileg Első benyomások címmel kezdte el írni, és korai változatát 1797-ben fejezte be. Egy levelében „édes, drága gyermekének” nevezte a később már Büszkeség és balítélet címen eladott, majd 1813-ban kiadott művét.

Legalább 12 említésre méltó különböző filmes feldolgozása van a regénynek. Közte több idegen nyelvű verzió. (Például a Mátkaság és legényélet című indiai átirattal viszonylagos rendszerességgel kedveskednek a kereskedelmi csatornák a gyanútlan nézőnek.)

1940-ben Laurence Olivier is megszemélyesítette Mr. Darcyt, bár kétlem, hogy ő ledobta volna a textilt (már csak a korábbiakban említett okok miatt is). Amúgy ha jól látom, az egész történetet elcsúsztatták egy jó húsz-harminc évvel későbbre. Felteszem azért, mert a film bemutatásának időpontjában jobban kedvelték a karcsúderék hangsúlyos megjelenést, és ennek a XIX. század közepi romantika kora jobban megfelelt, mint az undok empire.

Azért persze megnézném, hogy Olivier mit hozott ki a figurából. Szóval, ha valaki megszerezné a filmet, adja csak le a nevemre a szerkesztőségben. Egy kis segítség: hazánkban 1941-ben mutatták be az alkotást Talpig úriember címmel. Már ez is olyan ígéretes…

Austen, illetve kortársainak művei egyébként a tapasztalat szerint jobban működnek mini-sorozatokban, mint egészestés filmen. Ennek az oka, hogy a konfliktust jelentő férjfogás a nevezett időszakban több volt, mint romantikus beteljesülés. A hősnő személyes és családjának megélhetése múlhatott egy előnyös házasságkötésen. Amíg pedig ez bekövetkezett – betartva az elvárt protokollt – a lánynak nem volt más lehetősége, mint várni és bízni. A feszültséggel terhes időszakot pedig nyilván hatásosabban képes ábrázolni az alkotó, ha a tényleges játékidő is hosszabb. Miss Bennet vívódását és reményeit könnyebben a magunkénak érezzük, ha hat epizódon keresztül követjük, mintha kevesebb, mint két órába sűríti a rendező.

A mini-sorozat vs. film probléma egyébként megfigyelhető többek között a Meggyőző érvek BBC-s adaptációjánál is, ahol valamiért egy egészestés alkotás megvalósítása mellett döntöttek, a Tartózkodó érzelem címet adták neki és lényegében a legrosszabb Austen-film lett ebből az eresztésből. Az Értelem és érzelemből, bár nyilván az Ang Lee rendezte mozifilm a legismertebb, és tény, hogy – már csak a hosszúsága miatt is – itt nagyon hangsúlyos az a bizonyos házasulási parából származó feszültség, de nyugodtan állíthatjuk, hogy a BBC által gyártott három részes sorozat semmivel sem múlta alul azt. Duplán jó példa erre az Emma, amelyből 1996-ban mindjárt két film is készült. Az egyikben Kate Beckinsale, a másikban Gwyneth Paltrow kapta a főszerepet. És bár az előbbinek a forgatókönyvét az az Andrew Davies írta, akinek kis túlzással az összes BBC-s XIX. századi romantikus regényadaptációt köszönhetjük, még az is kevésbé sikerült, mint a 2009-es sorozat Romola Garai-val.

 Ilyen szűnni nem akaró adaptációs lelkesedés mellett az, hogy egy brit színész Austen filmben játsszon, épp olyan elkerülhetetlen, mint egy Harry Potter epizódbeli szereplés. Nem nehéz hát olyan produkciót találni, ahol puszta véletlenségből egybegyűlnek az Austen-múlttal rendelkező művészek. Mókás felfedezni a feldolgozások során kialakult filmes „összefonódásokat”. A sok példából – mindet képtelenség végigvenni – az egyik ilyen az Egy lányról.

A főszereplő, Carey Mulligan korábban A klastrom titkában is feltűnt, valamint Joe Wright Büszkeség és balítéletében Kittyt alakította. Szintén ebben a feldolgozásban láthattuk Jane-ként Rosamund Pike-ot, aki az Egy lányrólban Dominic Cooper karakterének buta barátnőjét, Helent játszotta. Dominic Cooper pedig egy korábbi – micsoda meglepetés – BBC-s Értelem és érzelemben adta Willoughbyt. A történetbeli négyesből csak Peter Sarsgaard nem büszkélkedhet ilyen jellegű filmes tapasztalatokkal, jó, mondjuk ő amerikai. Pfff.

Azonban a feleségét alakító Sally Hawkins a BBC gyártotta Tartózkodó érzelemben (Meggyőző érvek érthetetlen átcímkézéssel) alakította Anne Elliotot, a főhőst. Az Egy lányról szigorú, korlátolt igazgatónőjének szerepében Emma Thompsont láthatjuk, aki nem csak a főszerepet játszotta annak idején Ang Lee Értelem és érzelem mozijában, hanem ő írta a forgatókönyvet is. (A színésznő Austen iránti rajongását pedig az is bizonyítja, hogy állítólag mielőtt eldöntötte, hogy lányát Gaia-nak kereszteli, Jane-nek nevezte.) És hogy megkoronázzuk az Austen-színészek nagy egymásra találását (bár kétlem, hogy a forgatási szünetekben ezen élményeikről csevegtek volna), az Egy lányról példakép értékű tanárnőjét alakító Olivia Williams maga volt Jane Austen a Miss Austen bánata című életrajzi filmben (nem mellékesen az 1996-os Emma-ban pedig Jane Fairfaxet játszotta).

Amúgy a Bridget Jones naplójában is van egy ehhez hasonló, bár kisebb mértékű casting koincidencia. Colint Firth Austen érintettségét nem kell tovább ragozni, azonban tudható, hogy Hugh Grantet is láthattuk az írónő egy regényének filmváltozatában, méghozzá az Ang Lee-féle Értelem és érzelemben alakította Edward Ferrars-t.

Abban az adaptációban, melyben a Bridget anyját játszó Gemma Jones játszotta Mrs. Dashwoodot. Vagyis két alkalommal is amolyan anyós-vej viszonyban voltak, vagy mi. Az már egy kevésbé lelkesítő felismerés, hogy a ’95-ös Büszkeség és balítéletben Mr. Bingleyt adó Crispin Bonham-Carter a Bridget Jonesban már csak egy szöveg nélküli statiszta pozíciót tudott megcsípni.

Van azonban egy tényleges Austen rokonság is a fenti művekben játszó színészek egyikének esetében. Az 1995-ös mini-sorozatban Miss Bingleyt alakító Anna Chancellor Jane Austen nyolcad fokú leszármazottja, és – most figyelj! – az ex-férje vezetékneve Willoughby. Ez véletlen lenne? Nyilván az.

Hozzászólások

hozzászólás