Mr. Darcy nem vetkőzik – 5. rész

Az 1., 2. , 3., 4. rész után folytatjuk…

A Jane Austen iránti rajongás kielégítésére és természetesen tovább táplálására nem csak a műveiből készült adaptációkkal állnak elő a filmesek, hanem időről időre az író élettörténetének feldolgozásával is. Az utóbbi idők két ismertebb darabja a Miss Austen bánata és a Jane Austen magánélete volt. Míg előbbi egy realisztikusabb hangvételű és az események ismeretéhez mérten valósághű változat, addig az utóbbi – bár koprodukcióban készült – határozottan amerikai ízű romantikus katyvasz lett.

 A Jane Austen magánéletének nem is az a legnagyobb hibája, hogy totálisan semmibe vesz történelmi tényeket (szerintük Marie Antoinette 1795-ben még élt), hanem, hogy saját koncepciójához is következetlen az alkotó. Az eredeti cím, vagyis a Becoming Jane egyértelműen arra utal, hogy itt majd azt láthatjuk – természetesen egy szerelmi történeten keresztül – hogyan lett az egyszerű lelkész lányából a híres író. A néző pedig jogosan vár el valamiféle látványosabb változást a külsőségekben is. Ez azért nem valósul meg, mert itt már a történet elején „készen van” Jane Austen.
A cselekmény időpontjául szolgáló 1795-ös dátum elvileg adott, hiszen arra vonatkozóan vannak bizonyítékok, hogy az írónő Thomas Lefroy-jal folytatott szerelmi ügye akkor zajlott. Ez a korszak viselettörténetileg azért érdekes, mert már éppen lépünk ki a rokokó erősen fűzött, hiányosan fedett keblű, tornyos frizurájú, platform cipős világából, és lépünk be az empire visszafogott, balett cipős, mell alatt szabott, ógörög hangulatú, csigás hajú új időszakába. Még mindkét divat képviselteti magát. Ahogy múlik az idő, természetesen az utóbbi nyer teret, és lassan már csak az idősebb hölgyeket lehet látni a régi sziluettű ruhákban.
A Jane Austen magánéletében – nyilván nem véletlenül – ebben az átmeneti időszakban még mindenki rokokóban van, kivéve Austent, akinek a közegből való kilógását és persze modern életszemléletét akarják érzékeltetni az új szabású ruhákkal. Azon most vitatkozhatunk, hogy ebből a viselettörténet iránt alapvetően nem érdeklődő néző mit vesz észre, de az tény, hogy ezzel a külsőségekben való fejlődés bemutatását bukta az alkotó. A benső változásokat pedig csak simán nem sikerült vászonra vinnie.

Egy szót ennek a filmnek a kapcsán is ejteni kell a darcyságról. (És nem csak azért, mert itt a fürdőzés helyett egy félmeztelen boksz jelenetet kapunk nagyon helyesen.) Lefroy figuráját szándékoltan úgy pakolták össze, hogy megtaláljuk benne Wickham vonzó pimaszságát és Darcy hűvös tisztességét. Szinte előzményt alkotva ezzel Eliza Bennet azon vélekedésének, hogy tulajdonképpen a két férfiból lehetne egy valóban értékeset összegyúrni. De ha le akarjuk egyszerűsíteni, akkor a valóságban talán Lefroy volt Austen Darcyja.

Amíg a Büszkeség és balítélet Darcy tökéletességének illúziójával ajándékozza meg az olvasót, és a Jane Austen magánélete szintén ebben a hitben hagyja a nézőt, addig a brit tévés életrajzi film némi realitást igyekszik csempészni Austen papírra vetett érzelmeibe.

A Miss Austen bánatában ugyanis az írónő úgy fogalmaz: „Ha valaki egy Mr. Darcyt akar magának, meg kell alkotnia”. Bár a film vége felé, mikor egy jó barátja megkérdezi tőle, mégis ki lehetne elég jó annak a nőnek, aki kitalálta magának Mr. Darcyt?, az írónő azt feleli, hogy még Mr. Darcy sem.

Lezárásként hamarosan olvashattok egy extra epizódot, amely az Austen regények feldolgozásához kapcsolódó filmes összefonódásokról szól többek között.

Hozzászólások

hozzászólás