Még az év felénél sem vagyunk, és már több híresség távozott közülünk, mint korábban évek alatt. Ráadásul most olyasvalaki távozott, aki ennek a tízmilliós országnak különösen fontos volt. Életének 87. életévében elhunyt Bud Spencer, aki volt úszó- és vízilabdabajnok, énekes, zenész, dalszerző, jogász, útépítő, pilóta, üzletember, de elsősorban nevettető.
Biztosan nagyon geek dolog, de emlékszem, melyik volt életem első moziélménye. A Seriff az égből, 1981-ben. Emlékszem a másodikra is, az meg az És megint dühbe jövünk volt, pár hónappal később. Ezt követően évekig egy Bud Spencer filmet sem hagytam ki a moziban, és nem túlzás azt mondani, hogy vele nőttem fel, mint ahogy sokan mások errefelé. Még mindig előttem van, ahogy a Bűnvadászokat nézzük a moziban, és egy-egy poént követően fél percig semmit sem lehet hallani a filmből a közönség röhögése miatt. Az ilyen emlékek miatt irigykedik rám mindig egy nálam jó pár évvel fiatalabb unokatestvérem, akinek sajnos nem adatott meg, hogy a Spencer/Hill filmeket a nagyvásznon láthassa.
Magyarországon a Carlo Pedersoli néven született olasz színész vígjátékai iránti rajongás már-már vallásnak tekinthető. Van idehaza tribute-zenekar, amelyik a soundtrackekre specializálódott, sor került már többször Spencer/Hill táborra kaja- és hasonmásversenyekkel, arról pedig ne is beszéljünk, hogy a filmjeik sűrű rotációban szerepelnek a tévében. Nem kell ahhoz ünnepnapnak lenni, hogy az ember a távirányítós szörfölés során ne fusson bele a két olasz komikus valamelyik filmjébe, és állítólag a hazai kereskedelmi televíziózásban létezik egy olyan fogalom, hogy „budspencerezés” – ennek az a lényege, hogy ha a rivális csatorna várhatóan nagy nézettségű műsort tűzött a programjára, te csak nyugodtan vetítsd le mondjuk a Kincs ami nincs-et, és már meg is van az egymillió néződ.
Bud Spencer és Terence Hill filmjeit azért idehaza se szereti mindenki, de ez szimplán a nagy számok törvénye. Amúgy én is sokat gondolkoztam azon, hogy mi lehet a titkuk, és persze nincsenek egyértelmű válaszok. Ezekről a vígjátékokról süt az olcsóság, néha egészen béna vágásokat, beállításokat látunk, ráadásul a két színész minden egyes filmben ugyanazt a karaktert hozza, nagyjából ugyanabban a tálalásban. Általában alulról indulnak, egymás mellé sodorja őket a sors, eleinte ki nem állhatják egymást, a kicsi mindig piszkálja a nagyot, sor kerül egy-két fergeteges zabálásra, no és persze az elengedhetetlen bunyókra, amiket nyugodtan nevezhetünk külön harcművészeti ágnak is. Közben persze jönnek a poénok a megfelelően adagolt mederben, de a lényeg valószínűleg a két komédiás közötti összhangban rejlik, és most felelősségem teljes tudatában tennék egy merész kijelentést.
Bud Spencer kurva jó színész volt. Oké, egy kicsit rögtön korrigálom is magam. Ő az a típusú filmsztár, akire nem a nagy átváltozások, a drámai alakítások jellemzőek, hanem az, hogy ha felbukkan a vásznon, akkor valahogy egyből érzed a jelenlétét. Ezt hívják angolul úgy, hogy screen presence, és ennek birtoklása legalább akkora vívmány, mint egy method actor átalakulása. Spencer nyilván soha nem tudta volna eljátszani Forrest Gump vagy az Elefántember főszerepét, mert igazából egyvalamihez értett, de ahhoz nagyon. Nem igazán lehet olyan embert mondani a mozgókép történetéből, aki a minimális mimikájából ekkora tőkét tudott volna kovácsolni. Kicsit olyan, mint a mackóalsót viselő válogatott kapus. Ami az ő feladata, azt maradéktalanul teljesíti, és mindenki imádja, a góllövés meg értelemszerűen nem az ő feladata.
A másik ok még Bud Spencer orbitális népszerűségére az, hogy mindig is egy nagyon jó arcnak tűnt. A magánéletben teljesen más volt, mint a filmjeiben – vidám, társasági és jókedvű. Minket meg különösen szeretett, részben a vízilabdás múltja miatt, és mivel az utóbbi időben rendkívül aktív volt a Facebookon, többször is üzent nekünk magyarul, még a Saul fia Oscar-díjához is gratulált. A posztjai alapján egy rendkívül szimpatikus embernek tűnt, aki örök barátjának tartotta Terence Hillt, és aki természetesen idős korában is a finom ételek nagy rajongója volt.
Van egy videó a YouTube-on, a Nyomás utána forgatásán készítette egy amerikai tévéadó, két amerikai nevű olasz filmsztárról, akik Floridában forgatnak, viszont Amerikában teljesen ismeretlenek. Az interjúban Spencer megjegyzi, hogy Hill és ő nem szeretik az erőszakot, ezért nem lövöldöznek sohasem a vásznon, illetve ezért csinálják ezeket a vicces bunyókat is a filmekben. Ami meg az angolszász területeten való ismeretlenséget illeti, én bízom benne, hogy ennek egyszer majd vége szakad, és a Spencer/Hill párost egy lapon fogják emlegetni olyan kettősökkel, mint Laurel és Hardy, Wilder és Pryor, Matthau és Lemmon vagy Pegg és Frost. És ha már az utóbbi duónál tartunk: meggyőződésem, hogy a Vaskabátokban a Spencer Hill nevű földrajzi megjelölés nem lehet a véletlen műve, mint ahogy az sem, hogy a Django elszabadul végén felcsendül Az Ördög jobb és bal kezének betétdala. Ja, és nemrég Russell Crowe is rajongóként coming-outolt.
Bud Spencerhez mindenkinek rengeteg emléke fűződik, nekem is van több millió. Ahogy egy általános iskolai farsangon előadjuk az amerikai focimeccset az Akit Bulldózernek hívtak című filmből, de megfelelő zene híján a Dune Buggy című dalra. Ahogy egy gimnáziumok közötti rendezvényen, a színpadon eljárjuk a tiroli seggberúgós táncot a Bombajó bokszólóból. Ahogy a főiskolai kocsmában, már enyhén módosult tudatállapotban Spencer/Hill bunyójeleneteket imitálok egy cimborámmal lassítva, és a hátunk mögül egy melegítőt viselő tesis megjegyzi: „Na, ezek biztos humán szakra járnak.” Ahogy első alkalommal nézzük a filmjeit dvd-n haverokkal, és megszakadunk a röhögéstől. Ahogy egy Magyarországra visszalátogató amerikai ismerősöm megkérdezi: „Itt még mindig Bud Spencer a legnagyobb filmsztár?”
Hát igen, még mindig ő az. Ráadásul akkora sztár lett, hogy még a magyar Bud Spencer is megszületett, a legendás szinkronhang, Bujtor István jóvoltából. Most már egyikük sincs közöttünk, és most egy jó darabig más lesz nézni ezeket a filmeket. Máshogy fog szólni az a tűzoltókórus, más íze lesz a hagymás babnak, más szaga lesz a hamisnak hitt dollároknak, más lesz a Papival találkozni, máshogy gurul a buggy és máshogyan csap le kalapácsszerűen az a hatalmas ököl. Egy ismerősöm pár éve azt mondta, hogy az ő ifjúsága akkor fog véget érni, ha meghal Bud Spencer. Valószínűleg sokan éreznek most így, de hát ahogy maga a nagy nevettető is mondja a Bűnvadászok végén, „az életben nem minden történik úgy, ahogy szeretnénk.” Az ő élete viszont eléggé patent módon alakult, sokan szívesen cseréltek volna vele, mi meg hálásak lehetünk neki, hogy az ő filmjein nőttünk fel.
){kind=link}