Star Trek: Mindenen túl (Star Trek Beyond), rendező: Justin Lin, szereplők: Chris Pine, Zachary Quinto, Zoe Saldana, Karl Urban, Anton Yelchin, Simon Pegg, amerikai sci-fi akciófilm, 125 perc, 2016. (12)
Űrhajózni kell!
Kirk a születésnapjához közeledve újfent önmarcangolásba kezd, Spock párkapcsolati problémákkal küzd, és ha ez nem lenne elég, egy Krall nevű figurának az a fixa ideája, hogy a világbéke uncsi.
Ha én egy biztosító társaságnál dolgoznék a huszonvalahányadik században, páros lábbal rúgnám ki az irodámból az Egyesült Föld Csillagflotta képviselőit és nem csak azért, amiért James Tiberius Kirk kapitánynak még soha nem sikerült egészben visszahoznia a hajóját (és a legénységét). Most, amikor az egész ismert univerzumban béke van, felfoghatatlan, mi veszi rá az embereket arra, hogy egy csillaghajón szolgáljanak és jó eséllyel a végtelen űrben lebegve végezzék (hacsak még előtte fel nem robbannak). Magát a Csillagflottát azokhoz a szerényen öltözködő, mindig mosolygó emberekhez hasonlítanám, akik becsöngetnek hozzád, hogy közöljék az Örömhírt (így, nagy Ö-vel). Az ember ilyenkor vagy ajtót nyit és leáll velük beszélgetni, vagy kikukucskál, nem nyitja ki az ajtót és próbál nagyon csendben maradni. Harmadik megoldás az, amikor hangosan kiabál, hogy „Nyitom már!”, majd amikor a zár hangjára közelebb jönnek, résnyire nyitja az ajtót és kiengedi a (harci)kutyát. A Star Trek filmekben általában az utolsóként említett példa a cselekmény mozgatórugója.
Az előző rész végén hőseink a szokásos ötéves küldetésükre indulnak. Valahol félúton – már ha van ilyenje annak, aki a végtelenbe tart -, a Yorktown csillagbázison megállnak, hogy ellátmányt vegyenek fel és találkozzanak szeretteikkel. Egy titokzatos idegen, Kalara kér segítséget a Föderációtól, akinek az űrhajója valahol az ismert univerzumon túl ragadt a legénységgel. Teljesen véletlenül az Enterprise-nak van a legjobb navigációs rendszere ehhez. A csillaghajó el is indul, hogy teljesítse új megbízatását, de ahogy azt már megszokhattuk, megtámadják. A túlélők egy ismeretlen bolygón, az Altamidon találják magukat.
Az egész azokra a második világháborús filmekre hasonlít, amikben a katonák szétszóródnak és ellenséges területen próbálják felkutatni egymást. Egyesek meghalnak, mások fogságba esnek, a főszereplők pedig amellett, hogy kiszabadítják őket, még a küldetést is teljesítik. Ebben az ellenállás is segíti őket. Jó ötlet, de jobban belegondolva adja magát, hogy a kétfős csapatokat gyökeresen eltérő személyiségű karakterekből válogatták össze. Csak Scotty marad egyedül, de ő találkozik az évek óta a bolygón élő Jaylah-val (Sofia Boutella). Jaylah egy kicsit olyan, mint az Avatar Neytirije (talán még a szinkronhang is ugyanaz), legalábbis annál a résznél, ahol a főgépész nevével zsonglőrködik, volt egy kis deja vum. A keménymag végül egymásra talál és elkezdődik az ötletbörze, hogyan szabadítsák ki a foglyokat, hogyan tegyék hidegre az egész mögött álló gonosz Krallt (Idris Elba) és végül, de nem utolsó sorban, hogyan (mivel) jussanak haza. Ezeket a részeket szeretem a legjobban, amikor mindenki vérmérséklete, szakterülete és tudása szerint veszi ki a részét az egészből, melynek eredményeként mindig megtalálják a kiutat, és ha úgy alakul, az emberiséget is megmentik.
J.J. Abrams ezúttal a produceri teendőket látta el, a Halálos iram széria több részének rendezője, Justin Lin látványos akciójelenetekkel rakta tele a mozit. A fizika törvényei és a gravitáció eddig se nagyon érdekelték, de most legalább van mire fogni. Érdekes módon mindezek ellenére valahogy mégis lassabbnak tűnik a korábbiaknál, mert a szereplők sokkal többet elmélkednek, filozofálnak. Most, hogy összeállt a csapat és túl vannak néhány közös kalandon, Spock és Kirk valahol teljesen máshol járnak. Mint azokban a buddy moviekban, amikben valaki mindig ki akar szállni (Halálos fegyver 1-3., Bad Boys 2. – Már megint a rosszfiúk és hasonlók). A sztori egyik társzerzője, Simon Pegg annyi humort csempészett bele, amennyit csak elbír egy olyan mozi, amiben valaki elszívja mások életerejét, amitől azok elfonnyadnak. De tény, hogy amikor éppen nem ez történik, akkor sokat nevetünk. A csillaghajók az egész emberiség és a vele szövetségre lépett létformák nevében viszik a tudás és a béke hírét szerte az univerzumban. Az egyes csillaghajók, mint az USS Enterprise legénysége ezt a tevékenységét mindig egy adott küldetés égisze alatt végzi, miközben újabb és újabb kihívásokkal kell szembenéznie. Csapatként kell gondolkodniuk, cselekedniük, helytállniuk. És végül itt van az egyén, akinek a csapat tagjaként megvan a saját múltja, jelene, jövője, minden problémájával és lehetséges megoldásával egyetemben. Ezek (értsd: ez a szinteződés) minden egyes részben visszaköszönnek és ezúttal is, még ha nem is aprólékosan, de egészen jól ki vannak dolgozva. A gonosznak el kell buknia. Sok esetben a bosszúszomjat valami olyasmi táplálja, amivel akár mi nézőnk is tudnánk azonosulni (és jogosnak tartjuk), ha a legénység – nemes – küldetése nem lenne efölé pozicionálva.
Valahol Krall indítéka is érthető, de a célja és az elérés eszköze nemhogy nincsenek összhangban egymással, hanem egyenesen ellentétesek, így a történetnek ez a része válik leginkább zavarossá. Amit elvitatni nem lehet, Star Trek rajongók írták, Star Trek rajongók játsszák (aki az elején nem volt az, mostanra egyértelműen azzá vált) és egy Star Trek rajongó rendezte. Ennek megfelelően, ha az eredmény nem is tökéletes, de mindenképpen süvegelésre méltó.
