Büszkeség és balítélet meg a zombik


pride-and-prejudice-and-zombies

Büszkeség és balítélet meg a zombik (Pride and Prejudice and Zombies), rendező: Burr Steer, szereplők: Lena Headey, Lily James, Matt Smith, Jack Huston, Charles Dance, amerikai horror-vígjáték, 103 perc, 2016. (16)

„Azt hiszem, minden ember természettől fogva hajlik valami rosszra; olyan fogyatkozás ez, amit a legjobb neveléssel se lehet leküzdeni” – fejtette ki véleményét anno Mr. Fitzwilliam Darcy ezredes. Olybá tűnik, a Büszkeség és balítélet harapás- és agyvelőmentes eredetijéből megismert gentleman ehhez most, pengével a kezében és döglegyekkel a zsebében még hozzá is tehetné: „Well, fájdalom, hölgyeim és uraim, bár vérlázító udvariatlanság, de az emberek nem átallanak vissza is térni a halálból, hogy az élők agyát fogyasszák!”
Mint ahogy sejthetjük, Jane Austen örökbecsűjének legutóbbi változatában a hamvas női keblek nem csupán a szemérmes, elfojtott szenvedélytől, hanem az arisztokratikus nyugalomra törő élőhalottak lemészárlásától is pihegnek. A mi Miss Bennetteink ugyanis nem pennával és dalokkal, hanem pisztollyal és karddal vívják ki a csodálatot, csak talpig vasban, felfegyverkezve indulnak könnyű erdei sétáikra és oly kecsességgel mészárolják a zombikat, mintha csak a keszkenőjükkel integetnének az ifjú, fess katonatiszteknek…

buszkeseg-es-balitelet-meg-a-zombik-dvd-001Lizzie (gyönyörű, intelligens és önfejű: Lily James – Hamupipőke) és testvérei apjuk (Charles „A lányaimat harcra nevelem, nem konyhára.” Dance) útmutatásának megfelelően nem csupán a férjhezmenetelt, de minél több zombi lefejezését is életcéljukként tűzték ki. Nem is nagyon tehetnek mást, hisz Angliát elözönlötték az emberi szörnyek, akik / amik most már nem csupán futni képesek, de beszélnek, leleményesen csapdát állítanak, sőt misén ülve kuncognak is – de erről majd később.

Seth Grahame-Smith (az ő keze alól került ki az Abraham Lincoln, a vámpírvadász regény- és filmverziója is) 2009-es sikerkönyve alapján készült történet nem sokban tér el az austeni örökségtől: a folytatásban természetesen megjelenik Mr. Darcy (Sam Riley kellően reszelős és kellemetlen), Mr. Bingley (Douglas Booth – Noé, Jupiter felemelkedése), Wickham hadnagy (Jack Huston – Gengszterkozó, Ben-Hur), a nehezen elviselhető kuzin, Parson Collins, a de Bourgh család tagjai és természetesen az élőhalottak is, hogy néha-néha megszaggassák a viktoriánus angliai románcok és ellentétek már ismert szálait.

Persze, azért látunk új fordulatokat is, hiszen Lizzie szó szerint összeismerkedik az élőhalottakkal, majd nem sokkal később ráeszmél, hogy valójában ki is próbál hasznot húzni a felfordulásból, aztán pedig megjelenik a zombiapokalipszis négy cilinderes lovasa és elkezdődik London élőhalott ostroma…

Ahh, minő skandalum! Burr Steers (Megint 17, Charlie St. Cloud halála és élete) rendező-forgatókönyvíró mozija az elfuserált lehetőségek alkotása lett: a viccre, kikacsintásra és fricskára alkalmas sztoriból egy olyan filmet hozott össze, ami Jane Austen híveinek istenkáromlás, a zombi-fanoknak viszont langyos, vérszegény ötórai tea. A horror, a humor és romantika közötti egyensúlyozásban elveszett az eredeti regény parodisztikus hangvétele és a várva-várt gyilokból sem kapunk eleget. Persze, tudjuk, a fröccsenő vér nem illik a csodás, empire stílusú ruhakölteményekhez és frizurákhoz, de prűd, viktoriánus Anglia ide vagy oda az már igazán nem illendő, hogy a kamera szemérmes vénkisasszony módjára forduljon el a zombigyiloknál!
A történet szerint a nemesi sarjak Japánban és Kínában edződnek a harcra és az is érthető, hogy a Shakespeare-en nevelődött színészekből nem lehet kosztümös Tony Jaa-t varázsolni, de ha már távol-kelet és harcművészet, akkor az látszódjon is: egy árva japán-kínai szóriposztot leszámítva sem a szamuráj kardforgatással, sem a shaolin kung-fuval nem kerülünk közelebbi ismeretségbe!

pridePersze, dőreség lenne azt gondolni, hogy a filmkészítők mindent elszúrtak. A két főhős között nagyon jól működik a kémia: Lizzy és a kékvérűség látszólag arrogáns és érzéketlen mintapéldánya, Darcy civódó románca hasba rúgással kezdődik, majd piszkavassal és zorrós vetkőztetéssel folytatódik, hogy aztán végül ne csak az oltár, de azt megelőzően a zombihorda elé is együtt álljanak a szerelmesek. A Bennet-lányok aranyosak és Matt Smith (Ki vagy, doki?)  is kellően tenyérbemászó Mr. Collins, ám Lena Headey, mint a legendás zombimészáros, Lady Catherine de Bourgh méltatlanul kevés szerephez jut.

Sok korábbi élőhalott filmben dilemmaként szerepelt, hogy mennyire szörnyek és mennyire maradtak emberek a fertőzöttek. A Jane Austen-változat – mint láttuk fentebb – nagyjából megpróbál erre választ is adni, hiszen zombi arisztokrácia és a békés egymás mellett élés gondolata is szerepel benne. Ezt azonban angolosabb, morbidabb humorral lehetett volna hitelessé tenni, hisz most az úri, műértő közönség csak értetlenül nézhet: „What the f… ööö… bloody…?!”

Mindezek után erős a gyanú, hogy nem csupán a rendező fogott mellé, de a producerek is megijedtek a film megítélésétől, rosszul lőtték be az arányokat és – teljesen hibásan – a filmet elvéreztették a PG-13 vágószobába telepített oltárán.

Némi romantika, édes báj, kellem és pár szétlőtt élőhalott koponya – a belezős, hiperrealista zombifilmek korában ez már sajnos annyira édeskevés, mint Lizzie Bennet lelkében a szadomazo.10_5

 

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Ütközés
Következő cikk Snowden