Snowden – kritika


snowdenSnowden, rendező: Oliver Stone, szereplők: Joseph Gordon-Levitt, Scott Eastwood, Nicolas Cage, Timothy Olyphant, német-amerikai életrajzi dráma, 139 perc, 2015. (12)

Aki mindent (Rubik) kockára tett…

snowdenIgazából az lett volna a meglepő, ha ezt a témát nem Oliver Stone dolgozza fel. Akciót ne várjunk, a hírszerző élete ennél sokkal unalmasabb, inkább lélektani, jogi és etikai oldalról közelíti meg a témát a film a rá jellemző vizualitással.

2013-ban Edward Snowden három újságírót fogadott hongkongi hotelszobájában, hogy részletesen beszámoljon nekik arról, amit hírszerző tevékenysége során tapasztalt. Snowden katonacsaládból származott, szinte adta magát, hogy a zöldsapkásoknál kössön ki, ám 2004-ben lábát törte és a kiképzés nélküle folyt tovább. A CIA-nál folytatta pályafutását, és mint zseniális programozó egészen sokra vitte. A dolog érdekessége, hogy a számos nyelven beszélő, elképesztően intelligens Snowden még a középiskolai tanulmányait sem fejezte be. Naiv dolog lenne azt hinni, hogy nem tudta, mi vár rá, ám a feleszmélésnek is vannak fokozatai és egy idő után eljön az a pont, amikor úgy érzi az ember, a világnak tudnia kell arról, milyen törvénytelenségek folynak nemzetbiztonság címén. A cselekmény tehát visszafelé halad, az újságírók rendszeresen visszatérnek a hotelszobába és a kezdetben kissé bizalmatlan Snowden egyre több (és egyre súlyosabb) dolgot oszt meg velük.
snowdenOliver Stone munkásságát ismerve valahol borítékolható volt, hogy rárepül a témára. Ő nem az a kimondott szájbarágós típus, általában már maga a témaválasztás, a szereplő(k) motivációja elárulja azt, hogyan is vélekedik napjaink történéseiről. Snowden életében két fontos esemény kerül előtérbe, az egyik 2001. szeptember 11., amikor úgy döntött, nem ülhet tovább a babérjain tétlenül (18 éves volt ekkor), a másik a WikiLeaks botrány, ami fontos tanulsággal szolgált, mire is számíthat. Nemrég jelentette be, bízik abban, hogy Obama még a leköszönése előtt elnöki kegyelemben részesíti. Julian Assagne, a WikiLeaks alapítója is a napokban állt azzal elő, hajlandó feladni magát, ha az őt bizalmas információkkal ellátó Bradley Manning (ma már Chelsea Manning) 36 éves börtönbüntetését elengedik. Tényleg csak érdekességként említem meg, Snowden 29, Manning 28 éves volt tettének idején, úgy látszik, sok problémája van a nemzetbiztonságnak ezzel a generációval és fordítva.
Az életrajzi drámából Stone frankó kis thrillert faragott. Joseph Gordon-Lewitt teljes átalakuláson ment át, hogy minél jobban hasonlítson Snowdenre, néhány hete látott napvilágot a hír, személyesen is találkoztak. Őt Rhys Ifans szervezi be, aki a komolyabb szerepekben is rendre megállja a helyét. A öreg CIA-s róka, Corbin O’Brien végig megbízik Snowdenben és egyengeti karrierjét, amolyan apapótló (jóval több, mint mentor), aki nagy reménységként tekint a fiúra. Ezt Snowden is érzi, ezért valahányszor elakad és kétségei támadnak, mindig hozzá fordul. Így történhet meg, hogy a nézőben is megfogalmazódó kérdésekre rendre O’Brien válaszol.  A kémiskola egyik eldugott helyiségében Nicholas Cage-dzsel találkozik, aki egykoron ugyanolyan lelkesedéssel vetette be magát a hazája érdekben végzett programozásba. Az utalás szinte egyértelmű, Snowden nem akarja úgy végezni, mint Hank Forrester. Ugyanakkor marha sokat lehet tanulni tőle.
snowdenA terepen Timothy Olyphant lesz a társa, aki munkáját precízen és kíméletlenül végzi, itt szembesülünk először azzal, hogyan használják fel különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül az emberek beszervezésére, zsarolására a róluk illegálisan beszerzett információkat (melyekhez éppen a Snowden által – eredetileg nem ebből a célból – írt programok segítségével jutnak). Az újságírókat Tom Wilkinson, Zachary Quinto és Melissa Leo alakítják, nem is rosszul. Bár a dolog nincs túlmagyarázva, azért érezzük, hogy itt nem szenzációhajhászásról van szó, hanem a klasszikus (pozitív) érelemben vett oknyomozó újságírásról. Clint Eastwood fia, Scott hősünk főnökét játssza. A fotós és liberális szemléletű barátnő, Lindsay Mills, aki nem mellesleg rúdtáncot is tanít, végigcsinálja ezt az egészet és végül Oroszországba is követi párját. Shailene Woodley rajongói ezúttal úgyis láthatják kedvencüket, ahogy anyukája egykoron megszülte. A végére hagytam kedvencemet, Ben Snetzert. Gabriel Sol úgy néz ki, mint egy hátizsákos egyetemista és mindig ott bukkan fel, ahol Snowden. Jó eséllyel egy ultraintelligens, ultrabrutális hírszerzőről van szó, aki bárhol, bármikor, bármire bevethető. Csak éppen nem látszik rajta…és ez a lényeg.

Nem tudom, hogy a címadó főszereplőn kívül sikerült-e bárkit is megszólaltatni az ügyben, így kénytelen vagyok elhinni, tényleg így történt. Azt sem tudom, hogy azoknál a jeleneteknél, ahol nincs személyesen jelen, mennyire hagyatkoztak az írói képzeletre. Annak viszont kifejezetten örülök, hogy a végső döntés megmarad nekünk, Stone egyáltalán nem akar minket befolyásolni, a dialógusok is inkább a tisztánlátást szolgálták. Snowden nem egy James Bond, nincsen bunyó, lövöldözés, autós üldözés, aki ilyenre vágyik, az inkább keressen más filmet. ugyancsak nem ajánlom az összeesküvés elméletek rajongóinak, mert chemtrail, gyíkemberek szíriusziak és mindenki felett álló, a világot irányító Sorosok és egyéb érdekcsoportok sem kaptak szerepet benne. Itt nem lesz olyan, hogy na ugye, megmondtam. Ugyanakkor a látottak kapcsán érdemes nem figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a mindenkibe mi is beletartozunk, mindennel, amit az interneten csinálunk, nyomot hagyunk magunk után. Még ezzel az írással is. Épen ezért kerültem a filmben látható szavakat. Szinkronnal vagy anélkül, mi választunk. Ilyen az igazi demokrácia.

10_7

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Büszkeség és balítélet meg a zombik - kritika
Következő cikk A hét röhögései (156.)