A könyvelő (The Accountant), rendező: Gavin O’Connor; szereplők: Ben Affleck, Anna Kendrick, Cynthia Addai-Robinson, Jon Bernthal, J.K. Simmons; színes amerikai krimi, 128 perc, 2016 (16)
Az autista akcióhős
Dustin Hoffman számol. Ben Affleck is. Ám mivel Géza aktívan űzi a bőregér létet, ezért nem állhat meg csak annyival (pláne a Warner égisze alatt), hogy jellegzetesen bambul. Nem! Bár a Könyvelő kevésbé hangzik szuperhősnek, mint az Esőember, az arány itt kifordul: filmünk egy lassan csordogáló krimi pár igen erős akciózással megszakítva.
Bár néha meglehetősen érződik ez a csordogálás és párszor (de egyszer biztosan) talán kuszaságba mennek át a flashbackek is, de pont, mint az első visszaemlékezésben látható puzzle, a Könyvelő is szép lassan, nyugodtan… AKCIÓ… áll össze, s mire a kirakós darabjai a helyükre kerülnek…
A helyükre kerülnek? A film narratíváján belül nyilván igen (bár a tényleges lezárás így sem az igazi, noha veszettül jól néz ki a „bossfight”), de a fordulatnak szánt adalék sajnos már azelőtt kideríthető, hogy a csavart szolgáltató karakterrel egyáltalán – direktben – megismerkednénk. Persze ez bőven lehet, hogy csak nálam van így, hisz a trailer sem mondja ki. Én mégis az alapján jöttem rá, de inkább nem lövöm le, hogy hol és miért. Legyen elég annyi: arc és tekintet.
És ha már arc és tekintet: Affleck ugyan nem hozza Hoffman szintjét, ám mivel a film sem elsősorban dráma (ez is jelen van persze), így eleve más megközelítésből kellett hozzáállnia az autizmushoz, mint Oscar-díjas elődjének. A film környezetében és magához Benhez képest is viszont egyértelműen az ő alakítása a legkiemelkedőbb pontja a filmmel töltött időnek! Ugyan a hamarosan érkező, általa rendezett Az éjszaka törvényét még nem láttuk és azt is rebesgetik a nyakunkon lévő díjszezon egyik potenciális meghatározójának, ha az mégse hozná az elvárásokat, akkor bőven látok rá esélyt, hogy a Chris Wolff karakternévvel még találkozni fogunk az elkövetkező időszakban.
Wolff – akinek történetét a DC máris adaptálta: ez az elég egyértelmű képregény-, és (talán) egyetemes történelmi utalás miatt duplán meta – nagymenő, ám nehéz gyerekkorából és autizmusából kifolyólag magának való könyvelő. Bár van fedő sztorija (ő csak egy egyszerű könyvelő, pl. a kisváros széli farmon élő idős házaspár ügyeit is a földjükön való pár szabad sportlövészetért cserébe egyengeti), valójában hidegvérű, mindenhol felbukkanó, folyton nevet váltó és jóformán az összes nagyágyú gengszter = korrupt üzletember ügyes-bajos, de legalábbis pénzes dolgait felügyeli. És nem feltétlen pénzért cserébe. Ezúttal egy átlagosnak tűnő munkát kap egy robotprotézisekkel foglalkozó cégtől, ám szerelmen kívül turpisságot is talál a sorok közt, az autisták pedig a dolgok 100%-os elvégzéséig nem tudnak leállni…
Hogy ne csak a pár konkrét képregényes utalásról szóljak (az egyik a szinkronban például el is vész, akinek pedig a könyökén jön ki a sok ilyesfajta dolog, az indirekt kap egy kellemes Schwarzenegger kikacsintást, más meg átvitt értelemben egy hollywoodlandeset), a szereposztásba belegondolva gyakorlatilag mindenki aktuális karakterét játssza. Nyilván Afflecknél hozzájön az autizmus, de a saját személyazonosságát folyton elrejtő, a fényképeken gondosan megbúvó figura bűnüldözési és nyomozási módszereiben is sokszor összecseng Bruce Wayne-el. Akit ugye az ex-Batgirl Barbara Gordon lebénulása után hangként kíséri bevetésein. Nos, itt is egy női hangtól kap feladatokat, felvilágosítást a főhős. (Pont, mint az első Hitmanben, bár ez is csak nekem juthatott eszembe…)
S ha már Gordon! J.K. Simmons üldözi, keresi Wolffot. Nem hivatalosan, négy fal között nem ítéli el és egy félszemélyes találkozás folytán nem is akarja, de viszonya vele – a közvetlenséget leszámítva – és jellege bizony előzetest szolgál a majdani James Gordon előtt. Simmons amúgy keveset szerepel, a törvény ezen oldaláról inkább zsarolt beosztottján van a hangsúly. Cynthia Addai-Robinson bár nem egy ismert színésznő, de a trailerben felsorolt nevek közül legalább a felénél fontosabb szerepet tölt be a történetben, mint a többiek. Nos, nála nem áll a képregényes párhuzam (ő Amanda Waller a Zöld íjászban, bár az Öngyilkos osztag – amúgy sokkal jobb Wallere – miatt már csak flashbackekben és gyaníthatóan a mostani az utolsó szezonja), de ez bőven nem baj: akár egy jó újságíró egy másik filmből, az ő nyomozása sokszor lendíti előre az időnként patakká lassuló folyamatot.
Nagyon sok apró darabkát kapunk tőle a puzzle-ből és Affleck nyugodtabb, néha tényleg túlnyújtott jeleneti (pl. az otthoni rutinjának bemutatása mindenképp szükséges, de hozzájárul a sebességingadozáshoz) után igazi felüdülés, hogy végre valami érthető is történik, nem mondjuk egy imént látott matematikai montázs, ami az Egy csodálatos elmébe is beillene. Vagy amikor olyan gazdasági dolgokban járatos nőt próbál előadni Anna Kendrick, mint aki értené, hogy pontosan miről is szól a fáma.
Annát persze nem bántom, csupán ez az 1-2 ilyen jelenete nem jött át számomra (aztán lehet egyedül leszek), a többinél okés. Láttuk már őt is orvosi esetként tisztelegni, ezúttal csak részben az, de ez pont jó az amúgy kellemes meglepetésként működő romantikának. Az ilyen filmekből többnyire kilóg ez a szál, de az ilyen filmekben többnyire autizmus sincs, amiből következne a dolog. Persze messze nem romantikus dráma ez, sőt, Affleck szép fokozatosan adagolva egyre több és több nevetést kiváltó momentumot, elszólást, vagy komolyan vett választ ad a nézőnek, amely épp olyan dózisban mutatja meg a derűs komikusságát is az autizmusnak, mint a drámáját. Egyikből sincs sok, de mindkettő kellőképp eltalált. Akár technikai téren a zene. Párszor az operatőri megoldásokat is érdemes amúgy figyelni.
A krimi-akció arány persze minden fölött áll természetesen és inkább a krimi felé billen. Noha az akciót nem csak Affleck, hanem a Megtorló üzemmódból még nem váltó (és jelen pillanatban is azt forgató) Jon Bernthal is szolgáltatja. Nem teljesen tiszta, hogy most akkor ki is ő, bérgyilkos, zsoldos, katona… Ezek valamiféle keverékének jött le nekem. Valószínűleg ki van mondva, vagy képileg utalnak rá, de én őszintén megmondom, ezen átsiklottam.
Ez pedig azért történt, mert elképesztő figyelmet igényel a film. Nyilván aki idáig eljutott a szövegben (kihagyások nélkül), az valószínűleg a moziban is úgy nézi majd, ahogy ezt kell. Nem elgondolkodtató, legalábbis nem direktben, és nem is egy Scorsese szintű infóbomba, de könnyen lemaradhat az ember pár aprónak tűnő, de (akár később) lényeges részletről, hisz a puzzle is sok darabból áll.
A film tehát többnyire lassú, ugyanakkor vannak momentumai (egysorosok, akciók, a nyomozás összerakása, Affleck!), amik könnyítik az odafigyelési kényszert. De fáradtan, vagy átlag blockbustereket preferálva csak módjával üljünk be rá, különben az átlagsebesség unalomba, az unalom pedig egy rossz film látszatát keltve fekszik majd rá az alkotásra. Pedig nem az! Csak a finálé és a fordulat lehetne erősebb…
