„Siker, pénz, csillogás” – Kinek jár boldogság a filmvásznon?
Régi hiányosságomat pótoltam azzal, hogy megnéztem végre a Rockyt. Stallonénak valószínűleg nem ez volt a szándéka, de egy elképesztően cuki romantikus filmet írt. Ahogy a kiégés előtt álló, jó lelkű bokszoló beleszeret a kevéssé mutatós boltos kisasszonyba… Jaaaj. Szóval, hogy világos legyen: egy sportoló és egy eladólány. Nem professzorok, nem tőzsdeügynökök, nem vezérigazgatók. Átlagemberek. Átlagos elvárásokkal. És akkor eszembe jutott, ami már annyiszor, és ami nyilván nem csak nekem tűnt fel, hogy napjainkban csak kevés kivétellel találkozunk olyan romantikus mozival, ahol főhőseink kétkezi munkások, de legalábbis az alsóközéposztály tagjai lennének.
A jelenség vázolására talán nem a Rocky tűnik a legjobb példának, hiszen itt épp, hogy fontos tényező a szereplők élethelyzete, és a philadelphiai közeg. Nem kell mérlegelnünk, hogy ciki-e, hogy Rockynak nincs túl sok iskolája, hiszen az ő fő erőssége a macsósága és az azt ellenpontozó áldott jó szíve. Azt gondolnánk, hogy ha ma forgatnák le, akkor más erényekkel is megáldanák hősünket. De várjunk csak! Leforgatták. Creed volt a címe.
A folytatásként is értelmezhető film többek között azzal tiszteleg a kultikussá vált eredeti előtt, hogy nagyon hangsúlyossá teszi az áthallásokat. Annyira azonban nem bátor, hogy a karakterek jellegét is átemelje valamilyen formában. Apollo fia ugyanúgy lehetne egy kallódó félben lévő, többre érdemes bunyós, akinek útmutatás kell. Ahogy a szerelme is lehetne egy bolti eladó. De nem. Az nem menő. Helyette a srác befutott tőzsdeügynök vagy mi, nem mellesleg tehetséges bokszoló, aki maga megy Philadelphiába, hogy feladjon minden egzisztenciális előnyt, és az életpályamodell módosítás közepette turistáskodjon a lepukkant városban. Szerelme pedig énekes, mert manapság vagy gazdag legyél vagy híres. De inkább híres.
És ezzel el is jutottunk ahhoz az alapproblémához, aminek hatására átalakultak a romantikus filmek szereplői. Anélkül, hogy közhelyeket akarnék pufogtatni, abban szerintem nyugodtan megegyezhetünk, hogy a minket körülvevő világ azt üvölti ránk, hogy amíg „nem valósítottad meg önmagad”, addig nem érsz semmit. És az önmegvalósítás alatt nem illik azt érteni, hogy egészséges családi életet élsz, és tisztességgel látod el a munkádat. Más szóval: reális keretek között elégedett vagy az életeddel. Nem. Legyél híres! Csak akkor érsz valamit, ha megismernek az utcán.
Hogy ez a torz életszemlélet a valóság show-k hatására alakult-e ki, vagy azok már csak válaszként jelentek meg a helyzetre, talán nem is lehet megmondani. A folyamat alakulásából természetesen kivette a részét a média-film-popzene szentháromság is.
Miután a hollywoodi álomgyár szembesült a jelenséggel (a részben maga gyártotta szörnyeteggel), felismerte, hogy többé nem tolhat le a torkunkon olyan szívtiprókat, akiknek nem köszön előre a portás. Többé nem lehet romantikus főhős egy fizikai munkás (hiszen nem lehet mindenki favágó-szexuális), vagy ha mégis, akkor a karakterfejlődés jegyében lesz belőle valaki, vagy jelzik, hogy eredetileg volt valaki, csak lemondott róla egy magasztosabb cél érdekében.
Azok a filmek, amelyek azonban az utóbbi években mégis munkásosztálybeli emberek szerelmi életéről szóltak, rendre B kategóriásnak készültek, vagy azzá váltak.
A Nyerj egy randit Ted Hamiltonnal! saját jogán a legkevésbé sem érdemelne szót, de a téma miatt a felsorolásba bejutott. A film készítője felismerte, hogy nem állíthatja be vonzó személyiségjegynek pusztán azt, hogy valaki híres, ezért főhősnőnk végül is (vigyázat, spoiler!) az átlagfiút választja. A sztori szerint a kisvárosi pénztáros lány rajongásának tárgya eredetileg az elérhetetlenül híres-neves Ted Hamilton, míg az „átlagfiú” csupán üzletvezető a helyi boltban. Ez persze nem elég így. Nem hozhatjuk össze a lányt egy színész helyett egy boltossal! Zavarjuk el az „átlagfiút” egyetemre! Aki így tehát a történet végére több lesz, mint üzletvezető egy vidéki áruházban. És csak, hogy tisztázzuk: nem azzal van a baj, hogy a srác ambiciózus. Ez természetesen pozitívum. Csupán azzal a gyávasággal, amiről az alkotók döntése tanúskodik: egy vidéki boltvezető nem lehet elég manapság egy bolti eladólánynak. Gyönyörű.
Ha már a témába vágó B kategóriás filmekről van szó, nem hagyhatjuk ki az Álmomban már láttalak című romantikus zagyvaságot sem. Az, hogy Ralph Fiennes és Jennifer Lopez között nincs kémia, és végig azon töröd a fejed, hogyan jutott az alkotók eszébe, hogy a Shakespeare adaptációkhoz szokott brit színészt állítsa párba a pornográf hangulatú videoklipekben otthonosan mozgó énekes-színésznővel, az a legkevesebb. Sokkal jobban bántja az ember szemét, hogy a bohózat kifog olyan színészeken, mint Fiennes vagy Natasha Richardson, míg Lopez azt hozza, amit kell, pusztán azért, mert rutinból kezeli a számára ismerősebb műfajt.
A film annyiból kilóg a tematikából, hogy itt nem csak, hogy felismerték napjaink jelenségét az írók, hanem előnyükre is kívánták fordítani azt. Kevés sikerrel. A sztori célja, hogy főhősnőnk úgy törjön ki a munkás közegből, hogy közben azt hangsúlyozzuk, ha valaki alsóbb társadalmi osztályból érkezik, még nem ér kevesebbet. De valójában azt üzenik – bár nyilván nem ezt akarják – hogy, akkor nem ér kevesebbet, ha van benne elszántság a változtatásra. De miért is? Egy szobalány nem lehet ugyanolyan hasznos tagja a társadalomnak, mint bárki más, aki például értelmiségi munkát végez? Ő nem lehet jó anya? Ő nem lehet méltó párja egy politikusnak? A film tanulsága, hogy lehet, de a biztonság kedvéért végezzen el egy szállodavezetői tanfolyamot. Köszönjük a jó tanácsot!
A Szökőhév a jó példa arra a variációra, hogy csak akkor lehet választottunk munkásember, ha bizonyítható, hogy korábban „többre volt érdemes”. Matthew Goode karaktere ugyanis olyan megkeseredett fogadós, aki valamikor még étteremtulajdonos meg séf meg minden volt, ami most divatos a gasztronómiában. Ha mindig is csupán egy vidéki ír szállós lett volna, és az is maradna, akkor sajnos nem hinné el a néző – a filmesek szerint – hogy a luxus körülményekhez szokott lány őt választja a New York-i élet helyett. Persze – megelőzvén a nézői elbizonytalanodást – megmutatják nekünk, hogy milyen szép is az olyan rusztikus kis élet, amiben nem kap szerepet az internet meg a város zaja, és abból lesz a vacsora, amit az ember leöl, az asszony meg megfőzi. Vagy legalábbis segít neki benne.
Mielőtt tovább mennénk, szeretném kihangsúlyozni, hogy ebben a cikkben nem arról olvashattok, hogy az értelmiségi és/vagy gazdag és/vagy híres és/vagy sikeres emberek kevésbé alkalmasak az érzések megélésére, mint a tisztességes munkásosztály tagjai, és hogy ennek ellenére az a csúnya filmipar mégis ezt a látszatot akarja kelteni. Pusztán azokról a filmekről van szó, ahol teljesen irreleváns lenne, hogy a szereplők mivel foglalkoznak, az alkotók mégsem merték megkockáztatni, hogy a főhősök ne legyenek sikerült emberek. Vagy pusztán kényelmesek voltak, mert egyszerűbb egy karakter műveltségére utalni azzal, ha közöljük, például irodalom szakon végzett az egyetemen, mintha az olvasottságára utaló magatartást tanúsítana.
Természetesen az utóbbi években készült filmek között is találunk olyat, ami visszatér az elmúlt évtizedek egészségesebb világképéhez. Az Exek és szeretőkben James Gandolfini karaktere egy archiváló intézetben dolgozik, míg Julia Louis-Dreyfus masszőr. Középosztálybeli mivoltuk nincs sem kihangsúlyozva, sem elhallgatva. A kapcsolatuk szempontjából lényegtelen. A film szempontjából is az lenne, ha nem ismernénk a jelenkori trendet, amelynek értelmében a szereplők énekesek és bankigazgatók. Mert annak kell lenniük. Mert az a szegény néző is évek óta meg van győzve, hogy neki is annak kell lennie. Ez a film bebizonyítja, hogy hiányérzet nélkül tudunk örülni egy szerelem beteljesülésének a vásznon még akkor is, ha hőseink nem szupersztárok.
Fontos, itt most nem elsősorban az eltérő anyagi háttérrel rendelkező emberek közötti különbségről van szó, hiszen a szerelem és vagyon problematikájával még a nyolcvanas évekbeli tini filmek is foglalkoztak a maguk szintjén (Álmodj rózsaszínt; Valami kis szerelem), hanem a napjaink aggályos celeb-kultuszából fakadó „legyél valaki” típusú mentalitásról. Arról, hogy az ezt a világnézetet hirdető filmek a harmincas korosztálynak csak frusztrációt okoznak, de a mostani kamaszokban már egyenesen irreális elvárásokat keltenek.
Nyilván nem az a megoldás, hogy Farm, ahol élünk szintű filmek szülessenek! Ezzel valószínűleg nem értenének egyet a Kutyátlanok kíméljenek! alkotói. Ebben a romkomban ugyanis következetesen tartják magukat ahhoz az üzenethez, hogy éljünk szép nagy családokban, szeressük egymást, legyünk hűségesek és becsületesek. Márpedig elveik szerint csakis egy tisztességes munkásember felelhet meg a fent leírtaknak. Tán átestek annak a bizonyos lónak a túloldalára?! A történetben az óvó néni szerelme egy hajóépítő. Van persze egy gaz csábító, akinek a foglalkozásáról nem ejtünk szót, de valami gonosz értelmiségi munkát végez. Na, hát azt hiszem, ez sem a jó irány.
Itt érdemes rátérnünk a 80-as, 90-es évek filmtermésére, amikor talán a legjellemzőbb volt, hogy a szereplők foglalkozása nem szempont, vagy ha mégis, azt vállalhatóan közvetítették. Megerősíteném: még mindig másodvonalbeli alkotásokról van szó.
Anthony Minghella egyik korai könnyed filmje a Mr. Wonderful már rámutat a fent vázolt problémára, nevezetesen, hogy a többre vágyó nő vajon az intellektuálisan kielégítőbb egyetemi tanárt választja majd, vagy a gyakorlatiasabb, a mindennapokban támaszt nyújtó villanyszerelőt. Természetesen támadható a film több szempontból is, de egy percre sem akarja azt az érzetet kelteni Minghella a nézőben, hogy egy egyetemi tanár feltétlenül értékesebb, és ezáltal pasiként vonzóbb, mint egy villanyszerelő.
Az Aludj csak, én álmodom már inkább közelít a Farm, ahol élünk típusú megoldásokhoz, de a határon billegve az elfogadhatóság területén marad. Itt nincs előcitálva sem az egzisztenciális probléma (hiszen foglalkozásuktól függetlenül jómódú embereket láthatunk), sem a „legyen belőled valaki” kérdése. A film szerelmes párja egy jegykezelő kisasszony és egy asztalos. Nem voltak jelenlegi foglalkozásukat megelőzően sikeresek valami másban, és a film végére sem építenek karriert. Hiába merül fel egy gazdagabb élet perspektívája, a választás nehézségét nem ez jelenti. És a világunk kerekké válásának feltétele naiv, de szerethető módon „csupán” a szerelem beteljesülése.
Garry Marshall kevés szerethető filmjének egyike a Krumplirózsa, amely olyannyira más konfliktusra fókuszál, hogy észre sem veszi, hogy főhősei munkásosztálybeli léte talán elidegenítheti a sznob nézőket. De miért is kellene ilyesmivel foglalkoznia? 1991-ben, a film készültekor, felteszem, ez nem jelentett valós veszélyt. Láttunk egy szerelmi történetet, amelynek színtere egy leharcolt étterem, ahogy a szereplők is leharcolt éttermi dolgozók. Nyilvánvaló, hogy a boldog befejezést nem az hozza el, hogy hőseink nyernek egy tévés tehetségkutatóban vagy híressé válnak egy délutáni talk show-ban való szerepléssel. „Csupán” annyi történhet, hogy megtalálják a helyüket a saját életükben. És ha szerencséjük van, egymáséiban is.
Ha most azt hiszitek, hogy ebbe a listába beleférhet a Flashdance, akkor csalódást kell okoznom. Hiába munkás csajról szól, aki – még ha a főnökkel is, de – egy művezetővel esik szerelembe, ez a mozi nettó átverés. És nem csak azért mert a sok tánccal, meg lányos álmok valóra váltásával női filmnek álcázva magát valójában a pasik kedvére tesz a hegesztőpisztolyos, melltartót pulóver alól lehúzó, éjszakánként vetkőző főhősnővel, hanem azért, mert itt manipulatív eszközként használják a főszereplő hivatását. Épp attól veszíti el a figura az életszerűségét – és a lehetőséget, hogy a néző azonosuljon vele – hogy sok átlagos, de egymástól eltérő vonást akarnak egyesíteni benne. Épp olyan álságos lesz a kierőszakolt hétköznapisága, mint amilyen szemet bántó a híres/sikeres karakterek felvonultatása azokban a filmekben, ahol arra nem is lenne szükség.
