Romantika a férfias filmekben
A legrosszabb ágyjelenetek a romantikus filmekben vannak. Annyira készül a rendező, a színész és a néző, hogy a végén egy szép nagy giccsparádé lesz belőle. Azonban egy akciófilmben vagy bármilyen férfias műfajban, a legváratlanabb helyzetekben üt szíven egy valódinak tűnő ölelkezés.
Azért tisztázzuk, hogy mit számítunk ágyjelenetnek. Nagyon elnéző leszek. Természetesen nem kell, hogy feltétlenül ágyban történjen; nem kell, hogy a végéig kísérje a kamera az aktust; és nem kell, hogy kifejezetten szerelem szülje, ne csak a testi vágy.
A következőkben – anélkül, hogy rangsorolnék – egy teljesen szubjektív listát közlök.
Az egyik legőszintébb ágyjelenet A téglában van. Amikor már nem számítasz emberi érzelmekre, csak nézed, hogy ölik sorra egymást a figurák, akkor egyszer csak Leonardo DiCaprio ott terem Vera Farmiga lakásán, és a konyhában elhangzik egy ártatlannak tűnő párbeszéd, amely végül is összehozza a két embert.
Farmiga: – Az a helyzet, hogy a sebezhetősége eléggé felkavar engem. Tényleg ilyen?
DiCaprio: – Sajnos igen.
Ezután némi felületes értekezés holmi macskáról, és egy gyors váltás, amikor Farmiga már a pulton ül, és DiCaprio készül megcsókolni. Megtámaszkodik a pulton és gyerekes módon hintázik egyet, hogy a feje közel kerüljön Farmigájéhoz. És jöhet a csók. Leírva persze őrült sablonosnak tűnik, de azt az egy – konyhapult és ágy közötti – vágást látva érezzük, hogy mi történet a kimaradt percekben. Az emberek jellemzően nem esnek egymásnak csók címszó alatt, ahogy szeretik a filmek felerősödő háttér zene kíséretében bemutatni azt. Valójában előtte nagy nézések vannak, meg tanácstalan arcfürkészések: Vajon tényleg mindjárt csókolózunk, vagy csak behaluzom? És, igen. Egy ilyen másodpercben tétován elcsattanó csók a legigazibb. A tégla persze nem bújik ki férfias mivoltából. A kísérő zene meglehetősen maszkulin, egyben szexi. Az ágyjelenet lámpafénynél kezdődik, és nem illúzióromboló az a pár pillanat sem, mikor hősünk lerángatja a szűk farmert hősnőnkről. De a fiúk nem szeretik a nagy romantikázást, ezt belátva a rendező egy popsi érintés után a kamerát a takaróra irányítja.
Az egyik legötletesebb ágyjelenettel a Mint a kámfor büszkélkedhet. Ugye a fenti séma szerint itt sem romkomról van szó. A rendező onnan indít, hogy úgyis tudjuk a menetet: ruhából kihámozás, ágyra heveredés, homályosuló fény, meztelen emberek kivehetetlen kontúrja. Soderbergh nem fukarkodik a józan romantikával, de hogy még hatásosabb legyen a jelenet, két idősíkban mutatja a becserkészést. Felváltva láthatjuk a levetkőzős jelenetsort a korábbi asztalnál befűzős képsorral. Az egyik pillanatban Jennifer Lopez vetkőzik, a másikban George Clooney még csak győzködi arról, hogy majd le kéne venni azt a ruhát. Tekintetek flörtölnek egymással, majd éles vágás és már az ágyon témáznak. Gyakorlatilag egyedül itt értelmezhető az egyik pillanatról a másikra ágyba huppanás. Ugyan cikk-cakkban, de megkaptuk az egész eseménysort. De azt sem csak úgy. Néhány másodpercenként kimerevedik a kép és konzerválja a pillanat hangulatát. Ráadásul a rendező az ágyjelenetet sem akarja elnyáladzani, ezért a két szereplő az ágy egyik és másik oldalánál állva szinte szenvtelenül maga veti le a ruháit. Azt már csak csendben teszem hozzá, hogy Clooney amolyan öltönyös sármőr, így viszonylag ritkán mutogatja magát hiányos öltözetben. Nos, okkal. A Mint a kámforhoz úgy tűnik megdolgoztatták az edzőteremben kicsit, de így sem lett egy Farkas.
A legkiszámíthatóbb ágyjelenettel a A Bourne-rejtély bír. Amikor az akciódús, rohangálós filmben egy férfi és egy nő együtt kerül szemben az egész világgal, akkor nyilvánvaló, hogy lesz köztük valami. Azért nem haragszunk erre a papírformára, mert bele tudjuk magyarázni, hogy a nagy stressz levezetéséről van szó, vagy éppen az együtt küzdés kovácsolja őket össze. Persze ez néha akkor is átlátszó, és a néző csak bólint, hogy oké, tudom, most ez jön. Ha igazán ravasz egy film, akkor úgy teszi bele ezt a szálat, hogy közben jelzi, ő is tudatában van ennek az evidenciájával. A Bourne filmek ebből a szempontból korrektek. Az első részben a fürdőszobai jelenet alatt már tudjuk, hogy mi fog jönni. (Most azt hagyjuk, hogy Matt Damon mossa, festi be, majd vágja le Franka Potente haját, amely aztán olyan szuper lesz, mintha órákat ült volna a fodrásznál.) A csókot a lány kezdeményezi, és Damon először csak értetlenül néz rá. Ráfoghatjuk, hogy Potente karakterének szüksége van valami emberire, mert órák óta csak hullákat kerülget. Úgy kívánja meg a dolgot, ahogy temetések után szokták a gyászolók, hogy érezzék, még élnek.
Mindenesetre a csók nagyon szépre és érzékire sikeredett, és aki nem fetreng álmatlanul Matt Damon miatt, még az is megállapíthatja, hogy őrült szexi, amikor leveszi trikóját, és férfias, karórás kezével megérinti a lány arcát. És mivel akciófilmről van szó, itt sem untatnak a szeretkezés részletes bemutatásával. A kamera inkább szégyenlősen kifarol a fürdőszobából.
Jogosan elmaradt ágyjelenetével a Bourne trilógia harmadik része, a A Bourne-ultimátum pedig szépen bezárja ezt a romantikus kört. Bourne – menekülés közben – újra egy mosdóban találja magát. Most Julia Stiles-zal. A már jól ismert menet: szomorú, nagy nézések, némi bűntudatos vallomás, aztán már látjuk is a hajfestést, hajvágást. Ezúttal azonban a lány, maga intézi. A film igyekszik megidézni az első rész érzéki pillanatait, majd leáll, mielőtt még bármi történne. Szinte kiszól a nézőnek: Csak nem gondoltátok, hogy ezt újra lenyomjuk?! Ráadásul ezzel az elutasítással teszik hangsúlyosabbá Bourne Marie (Franka Potente) iránti egykori érzéseit.
A legcikibb ágyjelenetet az Árral szemben című – méltán a feledés homályába merült – akciófilm tudja felmutatni.
Sarah Jessica Parker az a típusú nő, aki karakteres vonásaival egyeseknek nagyon tetszik, másoknak nagyon nem. Egy nem reprezentatív felmérés szerint (más szóval megkérdeztem srácokat a barátaim közül) utóbbiak vannak többen. Ebben a filmben igyekeztek kihozni belőle a maximumot. Nem sikerült. A ’90-es évekre jellemző kontúros smink csak felerősíti a durva arcvonásait, és ezt a hajszínt is meg kellett volna gondolni. De Bruce Willis mindig Bruce Willis. Szóval nincs vele baj, akár van haja, akár nincs.
A film ominózus jelenetét egy buli képsorai előzik meg. SJP egy piros ruhát visel, amely olyan pontosan követi a teste vonalait, hogy nem csak az világos, hogy nincs rajta melltartó, de még időjárást is jelenthetnének mellbimbói. A buli után „teljesen váratlanul” Bruce Willisnél kötnek ki, és kisvártatva letépik egymásról a ruhát. A legegyszerűbb megoldással él a film: térdtől talajig mutatják az ágy felé lépegető párt. A piros ruha lehull. A lány a következő jelenetben fehér melltartóban és bugyiban hömpölyög az ágyon Willis-szel. Abban a melltartóban, ami nyilvánvalóan korábban nem volt rajta. Ha már hülyének néznek, legalább csaltak volna annyit, hogy piros a melltartó, és mondjuk, mi meg nem vesszük észre, hogy rajta volt. Persze nem volt. Vááááá…
A legkevésbé vágyott együttlétet az Egy ágyban az ellenséggel című filmben láthatjuk. (Természetesen a nemi erőszakkal foglalkozó filmeket nem számítva.) Patrick Bergin eszelős tekintete, és Berlioz baljós hangulatú Fantasztikus szimfóniája blokk elveszi a néző kedvét a szextől. A film nagyon okosan az egyébként hidegrázósan erőszakos jelenetek mellett az intim pillanatokban semmiféle fizikai erőfölényt nem jelez. A lelki terror sokkal hatásosabban mutatja a nő kiszolgáltatottságát. Ez a film persze kicsit kilóg a fenti kategóriából, mivel – annak ellenére, hogy izgis jeleneteket is tartalmaz – nem egy akciófilm. Azért válogattam mégis be, mert az említett szex jelenet nem a későbbi romantikus szálhoz kapcsolódik.
A férfias filmekben nyilvánvalóan nem fordítanak sok figyelmet a szerelemre. Maximum jelzésértékkel. Ha már emberi érzések keverednek a rohangálások és lövöldözések közé, akkor az inkább a bajtársiasság. Na, erre rengeteg példa van (Halálos fegyver, Die Hard, stb.). Ahogy Milan Kundera írja, a barátság a férfiak romantikája.
