Én, Daniel Blake (I, Daniel Blake), rendező: Ken Loach, szereplők: Dave Johns, Hayley Squires, Micky McGregor, Dylan Mc Kiernan, angol-francia filmdráma, 100 perc, 2016. (16)
Nem dolgozni csak pontosan és szépen…
Ken Loach (80) már egyszer bejelentette a visszavonulását, de szerencsére nem tette meg, különben a világ most szegényebb lenne egy ilyen nagyszerű alkotással. A stand upos Dave Johns először látható drámai szerepben, alakítása már-már dokumentumfilm-szerűen hiteles.
Daniel Blake (Dave Johns) elköveti a legnagyobb hibát, amit egy modern társadalomban csak el lehet, átmenetileg kiesik a munka világából. Végigdolgozta az egész életét, súlyosan beteg feleségét ápolva végül egyedül maradt, tartalékait felélte, megtakarítása, gyereke, családja nincs. Infarktusa után az orvos óvatosságra inti, nem tud mást tenni segélyért folyamodik. Ott aztán kiderül, hogy az értékelési rendszer szerint igenis munkaképes, így a segély nem jár neki. Kénytelen tehát munkát keresni, miközben régi munkahelyére visszavárják, csak éppen néhány hónapig még nem dolgozhat. A számlák és a felszólítások pedig csak jönnek és jönnek. Daniel Blake önéletrajzot készít, az internetet böngészi és még egy csomó olyan dolgot csinál, amit azelőtt soha, hiszen nem volt rá szüksége. Ettől ő még egy nagy tapasztalattal bíró, megbízható szakember.
Amikor egy film az egyén sorsán keresztül mutat be egy össztársadalmi (ez lehet akár globális is) problémát, akkor hajlamos beleesni abba a hibába, hogy túl sok terhet akaszt az illető nyakába, amitől az egész hiteltelenné válik. Ez a film azonban odafigyel az egyén és környezete közötti interakciók mennyiségére és minőségére. A komplexebb, árnyaltabb képhez a cselekménybe bevon mást is, akinek ha nem is ugyanez, de hasonló a problémája.
A főszereplő személyes története és tragédiája mellett ez a személyes történet és tragédia tovább árnyalja, színesíti – elsősorban erősítve – a fő mondanivalót. Daniel Blake esetében ez valaki a fővárosból két gyerekével ideköltöző Katie (Hayley Squires) lesz, aki ugyancsak nehezen igazodik el a munkakeresés útvesztőjében. Daniel Blake és Katie egy olyan utat járnak végig, amit bárki végigjárhat, aki hasonló helyzetbe kerül. Az egész nagyon precízen, gondosan van felépítve, figyelembe véve a lehetséges megoldásokat, határidőket, fellebbezési, panasz benyújtásai lehetőségeket stb. Mint egy folyamatábra rengeteg nyíllal, igennel és nemmel. Aki benne van, az nem látja, hogy az egész nem vezet sehova. Nem látja, de előbb-utóbb megérzi.
Ebben az embertelen világban az ügyintézőnek tulajdonképpen saját, jól felfogott érdeke, hogy az ügyfelek személye és sorsa mindvégig közömbös legyen számára. A segítő szándék elsősorban a jogszabályok adta lehetőségekre korlátozik, hiszen egyrészt az állásával játszik, másrészt igen hamar felőrölné a másokkal való túlzott együttérzés. Meg lehet nézni, kik azok, akik segíteni próbálnak és átérzik a problémát.
Rengeteg mindent bele lehet látni ebbe a történetbe, akár személyes tapasztalatainkat, akár másokét, amiről tudomásunk van, de mehetünk messzebb is, az egyénen túllépve össztársadalmi, gazdasági, politikai problémák, összefüggések is előjöhetnek. Brexit, amerikai elnökválasztás, gazdasági világválság, menekültkérdés, fenntartható fejődés, a jóléti társadalmak végnapjai stb. A világról alkotott képünk valahol mégiscsak ott kezdődik, amikor napi ügyeinket próbáljuk intézni. Daniel Blake-et valószínűleg soha nem érdekelte a politika, ő nem a hírek, a napi történések megszállottja és talán soha nem is gondolkodott el az összefüggéseken, a világ nagy kérdésein. Ő csak tette a dolgát és most is tenné, de a világ nagy összefüggései valahol mégiscsak az egyénen csapódnak le, nem egyszer a mélybe rántva az illetőt.
