„Annyira lenyűgözött Laci játéka, hogy elfelejtettem megszólalni” – Csuja Imre interjú


fotó: Dallos Krisztián /xergofoto/

Csuja Imre nemrég fejezte be legújabb filmjének, a Tékasztoriknak a forgatási munkálatait, amit a bolondériája miatt vállalt, és melyben egy versimádó „melóst” alakít. Szerinte egyre nagyobb igényük van az embereknek a költészetre, előfordult vele, hogy a színpadon játszva a kollégája teljesítményétől elakadt a szava, legbüszkébbnek tartott filmes szerepét pedig egy mellé szegődött kecskének köszönheti, a jövőjét az Örkény Színházban képzeli el, ahonnan szívesen menne nyugdíjba.

A Tékasztorik különlegessége, hogy az azonos című, Bihari Viktória által elindított blogból készült, annak hangulata, figurái, helyszínei köszönnek majd vissza a nagyvásznon. Követte az oldalnak a bejegyzéseit?

fotó: Dallos Krisztián /xergophoto/

A blogot magát nem ismertem, a könyvet viszont olvastam.

Sokszor vállal el olyan felkéréseket, akár ingyen is, melyek remek ötleteken alapulnak, mint a bábmester szerepe egy vizsgamunka kapcsán, vagy a versmondó kezdeményezése a hajléktalanszállókon. A független alkotásként készült Tékasztorikban mi fogta meg?

A bolondériája. Gyakran vállalok vizsgafilmeket is, ráadásul szeretek fiatalokkal együtt dolgozni. A Tékasztorik apafigurája pedig eléggé bolond volt hozzám, így igent mondtam rá.

A film Bihari Viktória sajátos humorú, szabad szájú, gyakorta kínosan megmosolyogtató történeteire épül, melyek ettől maradnak emberiek. Van Tékasztorikba illő emléke?

Jó pár évvel ezelőtt Siófokon megszólított egy nagydarab, kigyúrt fickó: „Csoki, te vagy az? Gyere igyál velem egy sört!”. Mondtam neki nem lehet, mert gyerekekkel vagyok, ráadásul vezetek. Viszont annyira féltem tőle, hogy végül leültem vele egy kólát elkortyolgatni, közben pedig jót beszélgettünk, nagyokat röhögtünk, sőt még az Üvegtigrisből is idézett. Majd meghívott a kupijába is, végül nem éltem a lehetőséggel, de nagyon vicces szituáció volt.

Karaktere, Fater Viki édesapja. A blogot és a belőle készült könyvet ismerve ezúttal is egy Csokihoz vagy a Valami Amerika Balájához hasonló trágár átlagembert kapunk, aki a periférián mozog?

Nem hasonlít Csokira, sem pedig más elvben hozzá közel álló karakterre. Mindig megpróbálok valami újat kitalálni, aminek köszönhetően elüt az eddigi figuráimtól. Például a Tékasztorikban az apuka vasárnapi ebéd után verses kötetet olvas. Arra törekedtem, hogy ne úgy ábrázoljuk már a melós embert, mint a szokásos alpári és műveletlen kétkezi munkást. Miért baj az, ha egy ilyen autószerelő a vasárnapi szieszta közben Petőfit, Adyt vagy Kosztolányit olvas. Találkoztam olyan idős szakikkal, akik művezetők voltak és közben meg fejből szavaltak nekem fél órát egy Faludy György által fordított Villonból. Vagy ott van Dúzsi Tamás (szekszárdi borász – a szerk.), aki a szőlő metszése közben Babitstól a Jónás könyvét szokta felmondani. Attól, maert valaki fizikai munkát végez és autószerelő vagy hegesztő még lehet művelt és tájékozott, szeretheti a költészetet. Ezért is gondoltam, most mutassunk be egy ilyen figurát is. Mindemellett a Petőfi kötet forgatása csak tovább fokozza a komikus megjelenését a figurának.

Bihari Viktória nem tanult színészetet, amatőrként vágott bele a forgatásba. Tapasztalt színészként nehezebb ilyenkor megtalálni a közös hangot, színészileg ez okozott nehézségeket?

Nem okozott, Viki ügyesen megoldotta a dolgokat. Jó volt vele együtt dolgozni. Abszolút nem éreztem a játékán, hogy fiatal, első szerepes, amatőr színész lenne. Pontosan tudta, miről szól a szerepe és annak megfelelően is keltette életre, így a kamerák előtt nagyon jól kiegészítettük egymást.

Fiatalon honnan jött az ötlet, hogy színész legyen?

Nem tudtam se rajzolni, se énekelni, nem jeleskedtem a sportokban sem. Viszont a színészettel, a versmondással ki tudtam fejezni magamat amatőr színpadokon, iskolákban. Ebben találtam meg azt, amit mások a szobrászatban vagy az asztalos munkában.

Ha megjelenik egy önnel kapcsolatos cikk, többnyire az első komment alatta, a hatalmas színész, „Ízirájder, öcsém!”. Nem zavarja, hogy a színházi helyett a filmes szerepeiről ismerik meg leginkább?

Kétségtelen, többen vannak azok, akik a filmes szerepeimről ismernek fel, de nem zavar. Rengetegszer történnek olyan esetek, amikor egy előadás után kint megvárnak a nézők, és azt mondják: Azért jöttek el megnézni, mert kíváncsiak voltak rá, ez az ízirájder-gyerek mit tud produkálni egy komoly darabban. Sőt, ennek még jó oldala is van, hiszen Csoki karakterének köszönhetően bevonzom a színházba is a nézőket.

Ezek szerint, akkor a színháznak még nem áldozott le? Brian Cox múltkor például kiemelte, egyre kevesebb igénye van az embereknek a színházi előadásokra.

Én pont az ellenkezőjét vettem észre. Az Örkény Színházban már évek óta hatalmas érdeklődés övezi az előadásokat. De az Imi, mondj egy verset! estemnél is tapasztalom, hogy igenis van az emberekben igény a költészet iránt. Bárhol lépek fel az országban hatalmas érdeklődéssel várják a szavalást, és ez nagyon jó. Maga az irodalom után is van egy nagyfokú kíváncsiság a felgyorsult világunkban. Az emberek szeretnek visszamenni az időben és picit megállítani azt egy gyönyörűséges vers meghallgatásáért cserébe.

A Portugál Kocsmárosát 18 éve játssza már, legnagyobb színpadi sikereként aposztrofálható. Mennyire nehéz és mennyire lehetséges ennyi év elteltével is frissességet és újdonságot vinni a karakterbe estéről estére?

Ez a veszély kétségkívül mindig fennáll, de a mai napig betartjuk, amit a rendező, Lukáts Andor a 70. előadás után mondott nekünk: Nem arra kíváncsi, milyen ügyes vagyok, hanem hogy aznap este frissen szüljem meg azt a szerepet. És ezt azóta is észben tartom, minden alkalommal úgy lépek fel, mintha először játszanám, energiával, és erős koncentrációval.

Rengetegszer adta elő ezt a darabot, majdnem két évtized után van még magában félelem, hogy elront valamit vagy ilyen távlatokban már berögződés szerűen mennek a dolgok?

A színészeknek vannak rémálmaik: másik darabból kezdenek el idézni, elfelejtik a szöveget, emiatt vészhelyzetre különböző szavakat gyártanak. Ezekkel nem szabad foglalkozni, persze egy egészséges drukk mindig van bennem, a Portugál fellépései előtt is, de ez minden színészben jelen van.

fotó: Dallos Krisztián /xergophoto/

Színpadi életében biztosan akadtak kínos pillanatok, melyekből kilehetne adni egy Teátrumsztorik könyvet.

Persze. Kapásból három is akad. A ’90-es évek elején, még az Arany János színházban játszottuk a János Vitézt. Volt benne egy hosszú toborzódalom és az első négy sora nem jutott eszembe, egyetlen betűje sem. A helyzet azért is lett igazán kínos, mert az 50. előadás környékén jártunk már, tehát teljesen bejáratott darabról beszélünk. Az agyamban leszaladt a függöny, hirtelen lalalázva kezdtem el a dalt, majd jöttek a többiek és kisegítettek.

Máskor meg előadásom lett volna a Thália Stúdióban, de megfeledkeztem róla. Egy telefonhívásból derült ki az egész. Hirtelen kocsiba pattantam és elindultam Balatonalmádiról. Az előadás kezdetére, fél nyolcra értem be Pestre, majd a kollégám megnyugtatott: „Nyugi Imi, a nézők azt mondták olyan szép idő van, sétálnak egyet és megvárnak.” Színészként ezt hallanom, nagyon megható érzéssel töltött el.

Nem olyan régen a Hamlet színdarab is okozott kellemetlen pillanatokat. Gálffi Laci alakította a színészkirályt, én pedig Poloniust. Van egy pont a darabban, ahol közbe kell vágnom, de annyira lenyűgözött Laci játéka, hogy elfelejtettem megszólalni. Tátott szájjal néztem és közben arra gondoltam magamban, mennyire jól csinálja, elképesztően jó színész. A szövegben ő gyanúsan tovább ment, majd a súgó nagy spéttel odapusmogta nekem: menjek.

A több mint 30 éves munkássága során olyan neves rendezőkkel dolgozhatott együtt, mint Szabó István, Mundruczó Kornél vagy Török Ferenc, mellette pedig hollywoodi filmekben is felbukkant. Nem fordult még meg a fejében, hogy kipróbálja magát rendezőként is, hiszen a legnagyobbaktól leshette el a fortélyokat.

Eszembe se jut kamerák mögé állni. Nekem színész agyam van, nem rendezőként gondolkodok. A dirigálás egy külön szakma, amit nem véletlenül tanulnak öt évig. Úgyhogy megnyugodhatnak a rendezők, nem akarom elvenni a kenyerüket.

Pályafutása során négy színházban is megfordult, utána 10 évig szabadúszó volt, 13 éve pedig az Örkény Színház társulatának állandó tagja. Mintha a helyét kereste, majd 2004-ben pedig megtalálta volna. Így volt?

Fiatalkoromban azt az elvet vallottam, ha hívnak valahová, akkor lépni kell, elkerülve a pici helyi sikerekbe való belesüppedést, az ebből fakadó önteltté válást és elkényelmesedést, amik tulajdonképpen egy színész halálának számítanak. Mindez alapvetően idegen volt tőlem, érezni akartam, hogy szakmailag folyamatosan fejlődök. A karrierem ráadásul szerencsésen alakult, hiszen engem mindenhová hívtak, nem kellett kilincselnem a színházak bejáratánál.

fotó: Dallos Krisztián /xergophoto/

Ezek szerint eljön majd annak az ideje is, hogy az Örkény István Színházból tovább lépjen?

Innen szeretnék nyugdíjba vonulni. Nem tervezek tovább állni, amíg itt ilyen jól működnek a dolgok és évről évre halad előre a társulat is, addig nincs értelme elmennem. Úgy gondolom, amit lehetett, azt már megtanultam pályakezdő éveim alatt, jelenleg csak a meglévő tudásomhoz kell még egy picit hozzátanulnom és akkor naprakész tudok maradni.

Melyik filmes szerepére a legbüszkébb?

Minden szerepemnek a szívemhez kell nőnie, máskülönben nem tudnám rendesen eljátszani. Az összes figurámhoz úgy állok hozzá, mintha életem főművét kellene alakítanom, ez máshogy nem működhet. 

Ha mindenképpen mondanom kell egyet, akkor a Cadfael (1994-1997 – a szerk.) angol minisorozatbeli statiszta szerepemet mondanám. Több jelenetét nálunk, Dobogó-kőn forgatták, a világsztár Derek Jacobival. A szerepem szerint egyetlen mondatom sem volt, de ennek ellenére majdnem 2 hétig forgattunk. Az első nap megpillantottam egy kecskét, kötéllel a nyakában. Ezt a jószágot megfogtam és onnantól kezdve mindenhová vittem magammal, fel-alá közlekedtünk. Majd néhány nappal később Jacobinak egy nagyobb jelenete következett, így kellett mellé pár statiszta. Megkérdezték tőle a stábból, kik legyenek azok, mire ő azt válaszolta: „Az a kecskés alak ott, jöhet mellém.”. Amellett, hogy hatalmas megtiszteltetést jelentett számomra, elismerés is volt, miszerint jól viselkedek a kamerák előtt.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Én, Daniel Blake
Következő cikk Szövetségesek