Tékasztorik, rendezte: Martin Csaba, Czupi Kála, főszereplők: Bihari Viktória, Csuja Imre, Görbe Nóra, Elek Ferenc, Csizmadia Gergely, Varga Viktor, magyar vígjáték, 100 perc, 2016 (16)
Egy blogger lány naplója
Igazából ezt a címet is viselhetné a legújabb magyar vígjáték, mivel valós események alapján megírt blogbejegyzésekből, nevezetesen Bihari Viktória: Tékasztorik blogjából származik a filmben elhangzott poéngyöngyszemek legnagyobb része és ez a film utóérzetén is észrevehető: iszonyat személyes, nagyon emberi, de ugyanolyan epizodikus és szétszórt, akárcsak egy blog.
Az alapszituáció pofon egyszerű: van egy lány, Viku, aki egy videótékában dolgozik, ahol DVD-ket lehet kölcsönözni, ami már 10 éve is aktualitását vesztette, nem hogy napjainkban. Viku a kevés ügyfél miatt nagyon unatkozik, napjait azzal tölti, hogy élete párját keresi a neten, valamint igyekszik kitörni ebből a halott szakmából. Mindezt változó sikerrel.
A film legnagyobb pozitívuma, hogy nem akar semmilyen irányba sem haladni, nem akar tanulságos és negédes sikertörténetet és szerelmi sztorit mutatni, pusztán sodródik Viku személyiségéből fakadóan egy hétköznapi esemény felé. Mindig van ezekben az “elsőfilmes’ alkotásokban valami báj, hogy a rendező vagy itt adott esetben a főszereplő, Viku egy az egyben magát játssza, emiatt nagyon személyes lesz a film. Pont ezért ha valaki nem szívleli a Tékasztorik blogját, úgy ezt a filmet sem fogja.
Vulgáris, olykor nagyon pronyó (de nem olyan kontextusban, mint a Shop-stop) és a káromkodások száma megüti a tarantinói szintet, ennek ellenére mégsem válik közönségessé, hanem oltári jól találja el a szituációkat, hogy milyen közegbe lehet beilleszteni a cizellált káromkodások minden egyes változatát.
A téka kapcsán megkapjuk a rendes adagnyi filmes utalásunkat is, hol vizuálisan (DeLorean a garázsban azért ütött), hol verbálisan, de a sztori egyáltalán nem a filmekről szólt. A Tekerd vissza, haver!-hez hasonló „svédelt” filmek iszonyat önkritikussá teszik a magyar filmgyártást, így ezt a filmet is. Ahol kilógott a lóláb, azok Viku ábrándozásai voltak, ahol egy tengerpartra álmodta magát bármilyen random élethelyzetben. Ezek a részek feleslegesnek (kivéve az utolsó), néhol pedig időhúzásnak tűntek, olykor pedig felhívták a figyelmet a kicsit ritmustalan vágásra.
Látszik, hogy szerelemgyerek ez a film és igazából ez teszi élvezhetővé. Viku közel negyven évesen nem fogja fel tragédiaként, hogy a szüleivel lakik, sőt, ők a legjobb barátai, akikre mindig számíthat és ezt úgy hozza össze, hogy cseppet sem tűnik ettől szánalmasnak. Munkahelykeresési kísérlete a rög magyar valóságot tematizálja, hogy milyen nehéz is értelmes melót találnia egy értelmes lánynak, és ami a legszebb: mindig kimondja, amit mi is általában gondolunk egy ciki helyzetben. Egy valami zavarhat minket a film során és a a korábban már említett töredezettség. Az ábrándozások és ez a szeleburdiság akadozóvá teszik a cselekményt, de nem hordozza magában olyan látványosan azokat a gyermekbetegségeket, amiket a 2000-res évek magyar filmjei megtettek. Persze nem fog a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan kritikai sikeréig felérni, annak ellenére, hogy itt is megjelennek a nagyvárosi fiatalság kedvenc budapesti helyszínei, és teljesen felesleges szétesztétizálni. Az olvasóközönségének, akik segítettek bebizonyítani, hogy olykor a magyar álmok is beteljesülhetnek, örömteli perceket fog szerezni, és ezzel be is teljesíti küldetését. 
