Vén rókák (Going in Style), rendező: Zach Braff, szereplők: Morgan Freeman, Michael Caine, Alan Arkin, amerikai komédia, 96 perc, 2017. (12)
Fogd a pénzt és totyogj!
Egy bankrablást átélve a nyugdíjas Joe számára világossá válik, hogy nem kell hozzá atomfizikusnak lenni. Mikor kiderül, hogy bankjuk nem utal több nyugdíjat, barátaival, Alberttel és Williammel úgy döntenek, elveszik, ami jár nekik. Vajon a fiatalos ruganyosságot és erőt pótolhatja a megfontoltság és az élettapasztalat?
Amerikában mindenki tudja, mennyire fontos az öngondoskodás. Nem mindegy, hogy az aktív keresőként félretett pénzünk mennyit fial nyugdíjas éveinkre, az emberek ezért általában rábízzák olyanokra, akikről úgy vélik, jobban értenek hozzá, mint saját maguk. Filmtéma általában akkor válik a dologból, ha ez a pénz idő előtt kámforrá válik (Pancser Police, Hogyan lopjunk felhőkarcolót?). Két út van ilyenkor a forgatókönyvírók előtt, drámázni akarnak, vagy inkább nevettetni.
A Vén rókák az utóbbi, a vígjáték műfajába tartozik, és amitől igazán vicces lesz, a főszereplők életkora és a nyugdíjuk elvesztésére való reakció. Joe (Michael Caine 84) éppen egy felszólító levél miatt akar reklamálni, amikor a bankot kirabolják. Nem sokkal később kiderül, hogy a cég, melynél évtizedeket húzott le, a gyártást áthelyezi Vietnamba, a nyugdíjalapot pedig a veszteségek felszámolására fordítják. Mivel maga is átélt egy bankrablást és látta, hogy mennyire simán ment minden, ráadásul az elkövetőket azóta sem sikerült elfogni, öreg cimborái (akik egykori kollégák lévén ugyanabban a cipőben járnak) előtt bedobja az ötletet. Willie (Morgan Freeman 79) és Albert (Alan Arkin 83) őrültségnek tartják az egészet, de aztán beadják a derekukat. Abban mindannyian egyet értenek, hogy kell valaki, aki sokkal jártasabb náluk a bűnözésben és egyfajta külsős szakértőként segíti a tervük – lehetőleg sikeres és vér nélküli – megvalósulását. A színész az átlényegüléssel és a szöveg memorizálásával keresi a kenyerét. Az idő múlásával belép a rutin, de aztán visszavonhatatlanul kevés lesz az ember egy-egy új szerephez. Van, aki visszavonul és van, aki rosszabbnál rosszabb filmekben égeti magát. Amikor valaki 80 tájékán is hiteles és szórakoztató tud maradni, az nem csak az ő, hanem a néző szerencséje is.
Egy vígjátéknál ráadásul nem csak az a fontos, hogy a színész elfogadja a korát, hanem az is, hogy ezt az egészet ne tragikusan fogja fel, tudjon rajta nevetni és vele együtt mi is. A szex (ha nincs, az a baj, ha valaki ezzel üldözi az embert, akkor pedig az), az egyedüllét, a gyerekek, unokák távolsága, az állandó vizelési kényszer, az álmatlanság, a feledékenység, a fájó ízületek, a halál közelsége csupa olyan dolog, amit senki nem kíván, amikor elfújja a gyertyákat a születésnapi tortán, de eljönnek, számolni kell velük. 
Ha a vén rókáknak nem sikerül a bankrablás, akkor börtönbe kerülnek, de igazából nincs veszíteni valójuk, nyugdíj nélkül még ez tűnik a legelviselhetőbb lehetőségnek. Ha sikerrel járnak, az persze megint más megvilágításba helyezi a dolgokat és bár nincs sok tapasztalatuk a bűnözésben, az élet sok mindenre megtanította őket. Az egyikük veje, Murphy (Peter Serafinowicz) által beajánlott, a gyógyászati célú fű termesztésében és terjesztésében érdekelt Jesus (John Ortiz) a Förtelmes főnökök Dean ’MF’ Jonesához hasonlóan némi kétkedéssel az arcán fogadja a nyugdíjasokat, de az ismerkedést követően vitán felül értelmesebb tanácsokat ad, mint Anyab…ó. A felkészülés, a nagy tett és az azt követő nyomozás mellett a barátok, a család és az Albertnek magát hevesen kérető Annie (Ann-Margret 76) gondoskodnak az önfeledt szórakozásról.
Az 1979-es Öreg rókák, nem vén rókák feldolgozásáról van szó, a film nem követi hűen az eredeti történetet, de egy dologban biztosan megegyeznek, a bankokkal szembeni közutálat – köszönhetően javarészt a gazdasági válságnak – azóta sem csökkent. A sztorit Theodore Melfi vette kezelésbe, akt két Oscarra jelöltek idén A számolás jogáért, míg a rendezői székbe a főszereplőknél fele annyi idős, a Dokik sorozattal színészként 3 Golden Globe-díjra jelölt Zach Braff ült.
Igazi jutalomjáték, szórakoztató, könnyed darab, mely valószínűleg soha nem lesz mérföldkő a mozizás történetében, de kit érdekel. Az élményt olyanok játéka teszi teljessé, mint a Hamer nyomozót alakító Matt Dillon, vagy az állandóan hangosbemondóval rohangászó, totál szenilis Milton bőrébe bújt Christopher Lloyd (79).
