Amerikai pasztorál – kritika


Amerikai pasztorál (American Pastoral), rendező: Ewan McGregor, szereplők: Ewan McGregor, Jennifer Connelly, Dakota Fanning, amerikai filmdráma, 102 perc, 2016. (16)

Idilli dili

Az egykori középiskolai sztár apja kesztyűgyárát megörökölve gyönyörű feleségével a felső középosztály unalmas életét éli, mígnem lázadó természetű lányukat kapcsolatba hozzák néhány robbantásos, emberéleteket követő merénylettel. Az amerikai álom rémálommá válik, a mindenki által irigyelt Seymour Svéd Levov kétségbeesetten próbálja összeszedni életének széthullott darabjait.

Az Izraelbe kivándorolt Nathan Zuckerman (a film alapjául szolgáló regény írójának alteregója) a New Jersey-beli Weequahic középiskola 45 éves találkozójára érkezik az Államokba, ahol megrendülve értesül hőse és a példaképe, a középiskola egykori élsportolója, Seymour Levov haláláról. Északias külseje miatt mindenki által Svédnek nevezett reménység két évet lehúzott a tengerészgyalogságnál, elvett egy volt szépségkirálynőt, született egy lánya, apja kesztyűgyárát megörökölve pedig sikeres üzletember lett. A család a felső középosztály idilli (innen a pasztoral elnevezés), ugyanakkor izgalmasnak cseppet sem mondható életét élte Lyndon B. Johnson elnöksége alatt a festői szépségű Old Rimrockban, miközben az országra a társadalmi és politikai zűrzavar volt a jellemző. A felhőtlen boldogságra árnyékként vetül lányuk, Meredith beszédhibája. Mikor 1968-ban a vietnami háború elleni tüntetések és faji zavargások közepette a helyi postahivatalban bomba robban és Merry eltűnik, a nyomozóhatóság összefüggést sejt a két dolog között. A szülők a poklok poklát élik át, – ugyan a kesztyűgyár továbbra is üzemel – a Svéd ettől fogva mindent Merry felkutatásának és megtalálásának rendel alá. A feleség, Dawn idegei felmondják a szolgálatot, a plasztikai beavatkozások rabjává válik. Egy titokzatos lány, Rita Cohen tűnik fel a semmiből. A szörnyű tragédiába torkolló élettörténetet Seymur bátyja, Jerry meséli el Zuckermannak, aki mindezt csak felszínesen ismerte eddig az újsághírekből.
Philip Roth amerikai trilógiájának (szokás még második Zuckerman trilógiának is nevezni) első kötete 1997-ben jelent meg (magyar fordításban 1999-ben), 1998-ban elnyerte a Pulitzer-díjat és a Times magazin minden idők 100 legjobb regénye közé válogatta. A 2000-es évek eleje óta van napirenden a megfilmesítés (több rendező, színész és színésznő neve is felmerült) terve, a forgatókönyvön is régóta dolgoztak. A sztorit John Romano vette kezelésbe, aki számos sorozatot jegyez, valamint olyan mozikat, mint a Kegyetlen bánásmód, az Éjjel a parton, vagy Az igazság ára. Ewan McGregor eredetileg csak színészként vett volna részt a produkcióban Paul Bettanyt váltva, de amikor Fisher Stevens után Phillip Noyce másodszorra is passzolta a dolgot, a rendezés feladata is rá hárult. Két ilyen rutinos rendező visszalépését követően első filmnek ez bizony nagy falat, pláne úgy, hogy közben az ember magát is rendezi és történetesen skót. McGregor számtalan forgatáson van túl, idén múlt 46 éves és színészként finoman szólva is tehetséges, így nem kezdtem el temetni a filmet anélkül, hogy egyáltalán belenéztem volna. Jól tettem. Azt vallom, hogy egy filmes adaptációnak az alapműtől függetlenül (hiszen nem feltétlenül ismerjük), önállóan is meg kell állnia a helyét, működnie kell. Innen nézve a film számomra nem okozott csalódást. Az alapmű nem szolgai módon történő másolását lehet fogni az alkotói szabadságra, de sok esetben inkább csak arról van szó, hogy a leírt szöveg vásznon való megjelenítése valamiért nem – úgy – működik. Innen nézve viszont jogos a csalósásom. Bár a film megidézi az adott kor atmoszféráját, a családi, nemzedéki, össztársadalmi tragédiák közötti áthallások, kapcsolatrendszerek, metszéspontok nem jelennek meg olyan markánsan, ez a finom szövedék, hálózat szétfoszlik és kizárólag a Merry utáni kutatásra koncentrál. Amit viszont elvitatni nem lehet, McGregornak van érzéke a filmkészítéshez. Saját magát rendezve megfiatalított verziójának csibészes mosolya fokozatosan vált át kétségbeesett arckifejezésbe, ahogy a gondtalan és boldog élet romba dől. A feleséget alakító Connelly neve már az első pillanatban szóba jött és 46 évesen még mindig elképesztően gyönyörű (és tehetséges), nekem nagyobb szükségem lenne egy ráncfelvarrásra. Merry szerepében Hannah Nordberget és Dakota Fanninget láthatjuk, mindketten korosztályuk igen tehetséges fiatal színésznői.
Azon nem lepődtem meg, hogy a film saját hazájában, ahol ez a korszak még mindig erősen ott van a köztudatban és kényes témának számít, nem aratott osztatlan sikert, mint ahogy azok körében sem, akiknek ez a korszak (még, már, soha nem is…) semmit nem mond. Mindenki más számára élvezetes, elgondolkodtató darabnak ígérkezik.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Carrie Fisher tribute és a 40. évfordulós találkozó
Következő cikk Pingvinek vándorlása 2.