Pingvinek vándorlása 2. (L’empereur), rendező: Luc Jacquet, szereplők: -, francia dokumentumfilm, 82 perc, 2017. (kn)
Fekete-fehér, igen-nem
Az Oscar-díjas film folytatásában egy idősebb, tapasztaltabb császárpingvin alapít családot. De van-e még egyáltalán keresnivalójuk a természetfilmeknek a mozivásznon? Reméljük igen.
12 évvel ezelőtt egy gyönyörűen fényképezett dokumentumfilm természetes élőhelyén mutatta be a császárpingvinek életét és azon túl, hogy 127 millió dolláros összbevételt ért el (8 millióból készült), elhozta az Oscart is. Megsüvegelendő teljesítmény, hogy a legjobb film kategória valamennyi jelöltjénél jobban teljesített a mozipénztáraknál. Az itt uralkodó szélsőséges viszonyokról mindenkinek van némi elképzelése. Ha ehhez azt is hozzávesszük, hogy életünk során (hacsak valaki nem tudós és kutató, a turisták számára szervezett utak létszámát szigorúan korlátozzák és ennek megfelelően az árat sem az átlagember pénztárcájához szabják) milyen kevesen jutunk el ide, akkor már érthető, miért lengi körül valami egészen különös misztikum a sarkvidéket. A zord körülményeket az állatkertben nem érzékeljük, érzékelhetjük, a mesterséges sziklákon hűsölő állatok láttán a mínusz negyven fok, a kétszáz kilométer per órás szél, a gyakran száz kilométeres távolságban található élelemforrás, a hatszáz méteres vízmélység nem sokat mond. A látogatók a fenséges megjelenésű, nagytestű fajjal szemben egyébként is a kisebbeket részesítik előnyben, mert cukibbak és viccesebbek.
A természetes élőhelyen forgatott dokumentumfilmek mutatnak rá a valóságra. Csodálattal tekintünk az állat- és növényvilág szívósságára, miközben elismerjük az ott forgató stáb teljesítményét, leleményességét. Nagyjából ezeknek tudható be a Pingvinek vándorlásának hatalmas sikere. Egy ideje azonban ezek a filmek beköltöztek az otthonainkba, megváltoztak a fogyasztói szokások, rengeteg tudományos-ismeretterjesztő csatorna közül választhatunk, melyek műsorait egyre jobb – kép és hang – minőségben nézhetjük az egyre jobb – kép és hang – minőségű tévéinken keresztül. Ezek a filmek szépen lassan elhagyják a mozikat és csak nagyon ritkán futunk bele olyan alkotásokba, mint az Évszakok vagy a gyönyörű hazai természetfilm, a Vad Kunság: A Puszta rejtett élete. Kíváncsiságból megnéztem, hogy azóta milyen témák kaptak Oscar-díjat és bizony a klímaváltozásos Kellemetlen igazságon és a delfinlemészárolós Az öblön kívül más nemigen foglalkozott az állatvilággal (a jelöltek között is csak elvétve találtam ilyet). Mindezt azért tettem, mert felmerült bennem a kérdés, hogy ezek a filmek – különösen egy folytatás – mennyire állják meg a helyüket a mozikban manapság. Mint azt fentebb már leírtam, a bőség zavarában élünk, a minőségen túl kaptunk egy jókora adag mennyiséget is, a futószalagon gyártott filmek előtt ülve néha bizony égnek áll a hajam a rengeteg pontatlanságtól, félrefordítástól. A csatornák a reklámokból élnek, a szórakoztató jellegen van a hangsúly, mely sokszor a bulvár ajtaján kopogtat. Nem csoda, elég csak a tulajdonosi körre gondolni, akik számára egy ilyen csatorna megvásárlása egyszerű befektetés, a profiton van a lényeg, raktárvadászunk, két hét alatt autót restaurálunk és önkénteseket szívatunk a vadonban.
Szerencsére van egy másfajta a tendencia is, tudományos igényű, ugyanakkor nagy költségvetésű, szórakoztató és látványos filmek készülnek elismert producerek, rendezők, trükkmesterek és színészek részvételével (oké, ebben az esetben meg éppen a nagy nevek miatt kapcsolunk oda). A pingvinek vándorlása 2 relatíve nagy kockázatot vállalt, hiszen egy már korábban megismertetett fajt mutat be. Rajtuk kívül alig tűnnek fel más fajok, nincsenek harsány, villódzó színek, nincs hangzavar, nincs bőség és változatosság. A pingvinek ösztönöktől vezérelt teljesítménye az, ami lenyűgözi a nézőt, aki az elmúlt másfél évtizedben teljesen másfajta természetfilmekhez szokott.
A rendező, Luc Jacquet forgatott az erdőkben is, de mindig visszatér a fagy, a hó és a jég birodalmába ez az ő igazi szerelme, rutinos csapatával 2015-ben forgatott Ég és jég között című dokut nálunk is bemutatták. A Pingvinek vándorlása 2 annyiban más az első részhez képest, hogy egy idősebb, tapasztaltabb pingvin hím mindennapjain keresztül mutatja be a fajt. A hím párt talál, szaporodik, fiókát táplál és nevel, hogy aztán az saját életet kezdjen. Az állatokra leselkedő ezernyi veszély egyáltalán nem túlzó kifejezés. Ami némileg zavaró, az időben való ugrálás, a „de menjünk vissza X hónappal” sok mindent helyre tesz a nézőben, de meg lehetett volna ezt máshogy is – folyamatában – csinálni. Elbírja a mozivászon, éppen annyival frissebb és modernebb, mint amennyit a technológia fejlődött az elmúlt években. A drónok elterjedése olyan mértékű, hogy ma már törvényeket hoznak a légi katasztrófák, balesetek elkerülése érdekében. A sarkvidéken ez a veszély annyira nem fenyeget, a szinte halktalan járművekre nagyon komoly technikát lehet ma már felszerelni és onnan kukkolni a pingvineket. A víz alatt készített felvételek kristálytiszták, az alkalmazott technika szintén nem zavarja meg a halra vadászó madarakat. Az alkotók a semmihez sem fogható moziélményt igyekeztek kiaknázni, az ide készített természetfilmek számomra mindig is egy magasabb színvonalat fognak képviselni, de tartok tőle, hogy az emberi mohóságnak köszönhetően ezek ugyanúgy el fognak tűnni, mint ahogyan 100 éven belül a pingvinek a sarkvidékről.
