1945 – kritika


1945, rendező: Török Ferenc, szereplők: Rudolf Péter, Tasnádi Bence, Szabó Kimmel Tamás, fekete-fehér magyar dráma, 91perc, 2017. (12)

Képzelt revans

A jegyző fiának esküvőjére készülő vidéki település felé két idegen tart, a helyieket pedig a vőlegény és a menyasszony helyett egyre inkább az foglalkoztatja, vajon van-e valami közük az életüktől és javaiktól megfosztott egykori szomszédokhoz.

Vonat fut be egy poros vasútállomásra, két idegen száll le róla. Nem érkeztek üres kézzel, két ládát pakolnak fel a várakozó lovaskocsira. Mint egy westernben, csak ez itt Magyarország és 1945 augusztusát írjuk. A sínek mellett egy katonai terepjáró, benne szovjet bakák, most még csak nézelődnek. Az állomásfőnök kerékpárra pattan, és mint az őrült teker a közeli településre, hogy jelentse a jegyzőnek, itt vannak a zsidók, visszajöttek. Előtte még odaszól a bakra, csak lassan. A kocsis ha akarna, sem tudna sietni, a két idegen – egy idősebb és egy fiatalabb – ugyanis nem száll fel, gyalog indulnak útnak. A jegyző éppen a fiát készül kiházasítani, tulajdonképpen az egész falu ezzel van elfoglalva. A hír futótűzként terjed, mindenki azt találgatja, mit akarhatnak a zsidók. A félelem és a zavarodottság jogos, a faluból elhurcolt, bevagonírozott családok hátrahagyott javaiból jutott ennek is, annak is: ezüst, szőnyegek, bútorok, egy üresen álló ház, vagy egy drogéria, mely történetesen a hozomány részét képezi. Az ezüstöt, a szőnyeget vagy más apróságokat el lehet dugni a pincében, de a drogéria konokul ott áll és a helyiek pontosan tudják, hogy nem is olyan régen még más volt a tulaj, még más állt a pult mögött. Az esküvő jó alkalom arra, hogy az így megszerzett vagyont átruházzák a következő generációra, ám nem biztos, hogy ebből a következő generáció kér.
Az 1945 nem a klasszikus értelemben vett holokausztfilm. Nem a megsemmisítésről szól, és nem meséli el egy csodálatos megmenekülés szívfacsaró történetét. Egy felülről jövő ideológia parancsait követve az emberek tesznek dolgokat, melynek terheit életfogytig cipelik magukkal. Van, aki hangot ad a kétségbeesésének és van, akit belülről mardos a lelkiismeret. 1945 augusztusában a parancsot kiadók, a törvényeket meghozók, az össztársadalmi hisztéria felelősei már nem voltak sehol, de az egyes ember, az egyén ott maradt a maga bűntudatával, meggyőződésével, félelmeivel. Egy szűkebb közösség tagjaként ez még árnyaltabban jelenik meg. Az ember akkor is felelősséggel tartozik a tetteiért, ha vakon követ valakit. Az egyszerű iparos vagy földműves számára a tanult jegyző szava maga a törvény, és ha a jegyző azt mondja, tedd ezt, vagy tedd azt, én majd garantálom, hogy nem lesz belőle baj, akkor megteszi. A személyes meggyőződés sokszor nem is számít, elvégre ki akar egy olyan közösségnek a tagja lenni, ahol összesúgnak a háta mögött, mert lelkiismereti vagy bármilyen más okból kifolyólag szembemegy a többiek akaratával, gátat szabva ezzel a fejlődésnek, a megbékélésnek stb. A jegyző nem roppanhat össze, mert akkor kitör a pánik. Különösen most, amikor az esküvői hangulatba belerondít a két zsidó megjelenése.
Azzal, hogy nem hangzik el konkrét településnév a film nem azt sugallja, hogy mindenki felelős, hanem sokkal inkább azt, hogy a cselekmény abban az időben ha nem is bárhol, de sok helyen játszódhatna. Ugyanakkor olyan, egyetemes emberi tulajdonságokról van szó, melyet ebben a korszakban, 1945 augusztusában lehet a leghangsúlyosabban bemutatni, egyúttal eleget téve a múlttal való szembenézés kötelességének is. Soha nem írtam még ilyet mozira, de ha egy szóval kéne jellemeznem, azt mondanám: szikár. Nincsenek felesleges mondatok, gondolatok, a több órányi történés másfél órába sűrítve egy jól átgondolt koncepcióért kiáltott, melyet lényegét tekintve sikerült megvalósítani. A fojtogató atmoszféra az erős alakításokban, a jól megírt dialógusokban, Ragályi Elemér fényképezésében is megmutatkozik, ebben a színek nélküli világban vagy fekete valami, vagy fehér, nincsenek féligazságok.  Egyedül a zenével nem tudtam megbarátkozni, kísérletinek tűnő jellegével inkább kizökkenti a nézőt.

A filmet élből – legtöbbször látatlanul – elutasítókkal nem tudok mit kezdeni, de ezt nem is tartom feladatomnak. A film filmként működik, minden más reakciót, magyarázatot meghagyok az arra illetékeseknek. Nem vagyok sem filmtörténész, sem szociológus, így ezen a vonalon meg sem próbálom megközelíteni az 1945-öt, de volt szerencsém a filmmel kapcsolatban néhány előadást meghallgatni, illetve azokban aktívan részt venni. Akit igazán megérint ez a film, az meg fogja találni a módját, hogy gondolatait megossza másokkal is, mert tényleg nem lehet úgy kijönni róla, hogy na, mi is a következő, amit gyorsan meg kell még néznem a hónapban.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Kib*zgatóhelyettesek 1. évad - kritika
Következő cikk Tarantino megidézése