6,9 a Richter-skálán (6.9 pe scara Richter), rendező: Nae Caranfil, szereplők: Laurenţiu Bănescu, Maria Obretin, Teodor Cobran, román-bolgár vígjáték, 116 perc, 2016. (16)
Változásfóbia
Egy újabb jó román film, ami talán egy kicsivel hosszabb, mint amit a mondanivaló igényelne, köszönhetően a musical betéteknek. Magyar vonatkozása is van, a Filmalap támogatta és az utómunkálatokat nálunk végezték.
Egy álmos reggelen néhány másodpercre egy alig érezhető rengés rázza meg Bukarestet, amit a földrengés fóbiás Tonyn (Laurenţiu Bănescu) kívül szinte senki nem is érzékel. Hősünk parázik is rendesen, álmaiban rendszeresen visszatérnek a rázkódó falak, a hulló vakolat, az elszabadult tárgyak és összedőlő épületek rémképei. Feleségével, Kittyvel (Maria Obretin) éppen egy olyan lakásba készülnek költözni, ami statikailag – finoman szólva – nem túl megbízható. Kapcsolatuk mélyponton van, a munkanélküli nő (a válság nem tett jót a lakberendező iparágnak) azon túl, hogy kétoldali önbizalomhiányban szenved, hihetetlenül unatkozik, ami beteges féltékenységben csúcsosodik ki. Az Orfeusz musical főszerepére készülő Tony szakítani akar, de sem ideje, sem bátorsága, ám ekkor megjelenik 5 éves kora óta nem látott nagydumás apja (Teodor Corban), aki még a legyet is röptében. A nyugdíjas repülőgép pilótának éppen hűtlensége miatt adták ki az útját, így kapóra jön a fia és menye „új” lakása. A csajozással (egy egyetemistát szemel ki magának) még itt sem áll le, fenekestül felforgatva ezzel a pár unalmas és boldogtalan életét. A cselekmény Tony színházon belüli és kívüli életéről szól, de a kettő nem válik el egymástól markánsan. Kitty féltékeny Tonyra, amiért van munkája, ahelyett, hogy büszke lenne, hiszen ebből van a lakás, ahol unalmában rendezkedhet a feng sui mániáját kiélve. Féltékeny, mert Tony csinos nők között van egész nap, pedig csak a munkáját végzi. Vígjáték lévén szórakoztató módon mutatja be a színházi életet, a kollégákat, akik egyben a legjobb barátok és tanácsadók is, a próbákat, a női főszerepet megkapó fiatal színésznőcskét, aki a valamivel korosabb és a vonzónak éppenséggel nem mondható igazgató szeretője stb. Az előadásra váró darab tökéletesen rímel Tony színházon kívüli életére, a házasságára, a semmiből előtűnő apjára.
A címben szereplő 6.9-es erejű földrengés egyébként az, ami hivatalosan is erősnek tekintendő, ilyenkor már az epicentrumtól távolabbi (több tíz km-ről van szó), egyébként masszív szerkezetű épületek is összedőlnek. Azon túl, hogy Bukarestben 1977-ben volt egy nagyobb földrengés, a cselekményt a 2012-es világvége hangulat inspirálta. A rendező Nae Caranfil (Kihajolni veszélyes, Aszfalt tangó, A többi néma csend) 2012. decemberére el is akarta készülni filmjével, de az angol nyelvű Közelebb a Holdhoz (2014) előbb kapott anyagi támogatást és csak ezután, 2015-ben térhetett vissza ehhez. Ugyanakkor ezt az egész földrengés sztorit felfoghatjuk úgyis, hogy sokunk életébe csak egy ilyen, nagy erejű földrengés – mint pl. egy gyermektelen, féltékeny, unalmas (rossz) házasságban az évtizedek óta nem látott apa feltűnése – hozhat érdemi változást.
Az utóbbi években – az igazi ínyencekhez képest még így is megkésve – rákattantam a román filmekre és ebben a filmben megvan minden, ami miatt ez így történt: egy igazán eredeti alapötlet színvonalas kivitelezése, a legváltozatosabb műfajokban otthonosan mozgó színészek, a rendezés, a vágás, a fényképezés, a zene, a mienknél valamivel merészebb társadalomkritika és a jellegzetes, fanyar humor. És hogy ne csak csupa szépet írjak, a kétórás játékidő főként a musical betéteknek köszönhető, maga a nettó mondanivaló nem indokolná. Akinek a szívéhez nem áll közel ez a műfaj, annak bizony ki kell várnia, amíg a darab a darabban alkotás visszavált filmre.
