Fargo 3. évad – kritika


Fargo, író: Noah Hawley, szereplők: Ewan McGregor, David Thawlis, Mary Elizabeth Winstead, Carrie Coon, amerikai krimisorozat, 53 perc, 3 évad, 2014-2017?

Méltó befejezés?!

Inkább méltó tisztelgés, hiszen még nincs eldöntve, hogy lesz-e következő évad, de a csatorna vezetői, illetve Noah Hawley, a creator úgy vélekedtek, ha lesz még egy remek évadnyira való történet, akkor tuti folytatják. Márpedig ez a „nesze semmi fogd meg jól” közlemény igenis ér valamit, ha ezt a korrektül összerakott harmadik évadot nézzük, ami zsenialitásban kicsit visszafogottabb, mint az egy, de a kettőnél mindenképp karizmatikusabb.

Az igazán nehéz fogás mindig egy antológia sorozatnál abban rejlik, hogy teljesen más szereplőkkel egy kvázi hasonló műfajú történetet hogyan sikerül csalhatatlan módon ugyanolyan stílusban megcsinálni és továbbra is színvonalasnak maradni. A Fargo sikere pont ebben rejlik, hiszen volt egy tökéletes eredeti alapanyag, a Coen tesók filmje és már csak fel kellett dolgozniuk, majd tovább szőni a szálakat. A Billy Bob Thornton-Martin Freeman páros nagyon erősnek bizonyult, a festői gyilkosságjelenetek, a nagyon erős karakterábrázolás és a gyilkos táj ideális alaphangulatot és nosztalgiaeffektust sugároztak mindvégig. Az ezt követő második évad már kicsit döcögött, sem a karakterek, sem a történet nem volt olyan izmos, mint amit már korábban láttunk, pedig a Ted Danson-Jean Smart páros sem volt semmi.

A harmadik évadra már érezték a készítők, hogy ebben mégiscsak több rejlik, így Ewan McGregor kettős szerepben, saját ikertestvérét alakítva kénytelen szembenézni és önkénytelenül is részévé válni a korrupt rendszernek, amit David Thewlis testesít meg undorítóan taszító eleganciával. Az alapsztori szerint 2010-ben vagyunk és az ikrek, Emmit és Ray Stussy (McGregor) viaskodnak egymással a családi vagyonért, aminek egyik eszmei jelképe egy bélyeg, ami Emmitnél van. Ennek ellopására Ray felbérel egy volt elítéltet (ugyanis kissé korrupt felügyelőtisztként dolgozik), aki megbízhatatlan magatartásából adódóan egy másik Stussyt öl meg, Gloria Burgle (Carrie Coon) mostohaapját, így a nő megindítja rendőrfőnökként a nyomozást. Eközben Varga, mint jól álcázott maffiavezér befoglalja Emmit vállalkozását és irodáját, és önkényuralmi játékosként irányítani kezdi a háttérből a szálakat.

Itt is szerencsére több szálon fut a történet, mégsem rohan, tempójában sokkal lassabb, mint a korábbi évadok és ez valahol jót tett a szériának. Megengedett mindenféle kikacsintásokat az „elvontabb” alkotói szabadság jegyében, így születhettek olyan részek, ahol – bár nem lett kimondva -, de Istennel beszélgetnek a szereplők egy bowling pályán vagy amiben egész absztrakt módon, állati maszkokat öltve a Con Air – A fegyencjáratot megszégyenítő módon megtámadnak egy rabszállító kocsit. Kicsit a twin peaks-i hangulat is előjön, nem csak színekben, de oda nem illő in medias res jelenetekben is, amit mi sem szimbolizál jobban, mint Ray Wise feltűnése, aki Laura Palmer apját alakította a kultikus sorozatban, aminek visszatérését egyelőre mi is pozitívan értékeltünk. Mindemellett nagyon bátran bevállal mozgóképi műfajkeveredést is, ugyanis animációs betéteket is használ, ami kicsit szintén kizökkent minket a hétköznapi valóságból, hiszen itt is egy megtörtént eseményt láthatunk a részek eleji feliratozás szerint.

A beállítások még inkább „wesandersonosra” sikeredtek, a nyugalmat keltő tűpontos szimmetria mindig Mr. Varga (Thewlis) jelenetiben hangsúlyos, ami a tudatos bűnözői vértust hivatott demonstrálni. Egyedüli gyenge pontja talán a show nagy reménysége, McGregor, ugyanis kettős szerepe ellenére minkét karaktere eléggé naiv és töketlen figurát takar, amelyben a tíz rész alatt sem mutatkozik jellemfejlődés, így nagyon szurkolni sem tudunk érte…..talán pont emiatt válhatnak egyes jelenetek kiszámíthatóvá a mézesmadzag ellenére is.

Viszont a korábbi évadokkal ellentétben talán itt a legerősebbek a mellékszereplők, főként Mary Elizabeth Winsteadet kell kiemelnem (a Scott Pilgrim Ramonája), akinek badass bosszúhadjárata és a szerencsével kombinált ösztönös menekülése akár egy Tarantino-karakternek is beillenének, olyan szépen és strukturáltan van felépítve a jellemfejlődése – kis túlzással az ő felemelkedés, majd bukástörténete a legkidolgozottabb.  Ott vannak még Varga emberi, a kaméleonként funkcionáló folyton zenét hallgató koreai és az agyatlan bérgyilkos. Emmit társaként pedig kedves naivként ott van Sy, akit Michael Stuhlbarg alakít, Burgle szkeptikus főnökét pedig Shea Whingham játsza, akik a Gengszterkorzóban már bizonyítottak.A történet szövevényességéből adódóan több karakterrel is találkozhatunk, így megjelenik a rend őre is, akit Carrie Coon játszik, aki csodálatos alakítást nyújtott a nemrég véget ért The Leftovers-ben is és nem csodálkoznék/bánnám, ha még több alkotásban találkozhatnánk vele a közeljövőben. A zene, a nagytotálok és a párbeszédek ugyanolyan ütősek, mint eddig voltak. Az igazság keresése leginkább a hangsúlyos és ennek relatív megállapítása: a vége Eredetre hajazó befejezés is ezt igazolja. Jól felépített, átgondolt dramaturgia, de kicsit biztonsági játék is, hiszen a Coen-tesós recept nagyon nem engedi szétesni a végeredményt.

Ha lesz 4. évad – reméljük -, szuper lenne egy bevállalósabb Hawley sztori és igazán az tenne jót neki, ha a két véglet közül vagy a nagyon elszállt (a Légióra hajazós, ha már azt is ő csinálta) beteg képi világ, vagy a nagyon lassú, lynch-i elbeszélésmód felé menne el. Bármelyiket is választaná, jó döntés lenne.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A hét röhögései (196.)
Következő cikk 24 indok, hogy miért ugyanaz az összes Transformers mozi