Gru 3


Gru 3 (Despicable Me 3), rendezők: Pierre Coffin, Kyle Balda, eredeti hangok: Steve Carell, Kristen Wiig, Trey Parker, amerikai animációs kalandfilm, 90 perc, 2017 (6)

Retroőrület a moziban

A tévé újra visszahozta számunka a retro korszakot, kezdődött a Youtube-on taroló Kung Fury-val, majd a Stranger Things sikere sokakat megihletett és nem csak horroros sorozatfronton. „Divatos” lett mostanság a múlt nagy klasszikusait akár verbálisan, akár képileg megidézni, így volt ez a Bébi Úrnál is. A Gru 3-ban legfőképp a zenei alapanyag szolgáltatja ezt a visszarévedős hangulatot és milyen jól teszi, hiszen a moziból kijövet is Olivia Newton-Johnt fogsz dúdolni.

A Gru mindig is azok közé az animációs filmek közé tartozott, amit nem éreztünk bőrlehúzásnak, még akkor sem, ha már ez a harmadik része, valamint kikerült egy spin-off mozi is Minyonok címmel. A karakterek, a dumák, és leginkább a történet annyira pörög, mint egy hiperaktív kisgyerek. Itt sem kell nagy elvárásokkal beülnünk. A célját sikerült elérnie, ami talán a legnehezebb a mai animációs filmeknél, mégpedig az, hogy a gyerkőcöket elkísérő felnőtt is pont ugyanolyan jól szórakozzon, akárcsak a legkisebbek. A 3D mondjuk ez esetben sajnos semmi pluszt nem ad, totál felesleges, sima 2D-ben is élvezhető.

Ha a történetet nézzük a pörgősség érdekében három szálon fut a sztori, hogy egy pillanatig se unatkozzunk: egyrészt Gru és Lucy az Anti-Gonosz Liga elkötelezett tagjai, akiket az új főnöknő nem szívlel, így kénytelen tőlük megválni. Hogy a szülők visszaszerezzék bejelentett?! állásukat, Gru a valaha volt leggonoszabb főellenségét, Balthazar Brattet, a nem kicsit feminin alkatú, bajuszos 90-es években ragadt ex-gyereksztárt igyekszik lefülelni. Mindeközben a másik szálon a minyonoknak elegük van, hogy már semmilyen gonoszkodást nem csinál mélyen tisztelt főnökük, ezért elmennek, de idétlen balhéik miatt böribe kerülnek, ahonnan meg kell szökniük. Nem utolsó sorban pedig a harmadik szálon Gru ikertestvére tűnik fel, ki egykori apjuk hagyatékát igyekszik testvérének átadni, ugyanis a sors és a tradíciók őt szánták gonosznak, innen a nagyon markáns képi fekete-fehér megjelenítés.

A sztori túlzsúfoltsága akár egy két órás filmet is kiadhatna, de szerencsére itt csak a lényegre koncentráltak, ahogy egy gyerekfilmtől ez elvárható, így bár felnőtt lévén hiányoltam a drámai családi összeborulást és a mélyebb beszélgetést a szülőkről, hiszen mégiscsak most találkoztak először a testvérek, de belegondolva erre egyáltalán nincs szükség, a vicces karakterek és helyzetkomikumok számítanak. A főhős egy régi tévésorozat „leszázalékolt” főszereplője, aki a 90-as években volt sztár, ezért roppant sok önreflexív vallomás van a filmben, amit leginkább a felnőtt nézők érthetnek – a bugyuta tv sorozatok, rossz képminőséggel és minősíthetetlen bábokkal. Mégis szerettük őket és akkor ez volt a menő, főleg ha ment alatta valami new wave-es, szinti popos zene. Megszólal így Michael Jackson, az A-Ha, Phil Collins, a Backstreet Boys, Nena 99 Luftballons-a és még sorolhatnám.

A film továbbá hatalmas belső poénokkal operál, pl. Egy Minions helyett Onions plakát surran el a szemünk előtt, valamint Ágnes cukiskodását is sikerült a maximálisra tolni. Gru-t a sok történés miatt kevesebbszer láthatjuk a családjával, meghitt családapaként, de ez nem is erről szól, hanem az idétlenebbnél idétlenebb szituációkról. Teljesen korrekt, gyerekbarát dialógusokkal, de elődei közül nem emelkedik ki, inkább csak igyekszik meglovagolni egy divathullámot – akárcsak Balthazar egy partirudat testhezálló latexfelszerelésében olyan csípőmozgással, amit Miley Cyrus is megirigyelne.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Örülnél, ha Pókember belelógna a reggeli kávédba?
Következő cikk Nyomd, bébi, nyomd - kritika