Luc Besson új filmjének nem ez lesz az első mozgóképes adaptációja, kereken 10 éve ugyanis készült egy animesorozat. A szó hallatán sokan elfordulhatnak, de nyugi! Csak egy évad, és az erős francia kontroll elég befogadhatóvá teszi. De mégis milyen minőségű? És Besson adaptációja mellett mennyi létjogosultsága marad az Űrzavarnak?
Utóbbira elég egyértelműen a „sok” lehet a válasz. A film az első beszámolók szerint egy 17 perces üldözéssel kezd, ami elég in medias res nyitányt feltételez, és mivel egy – amúgy a Star Wars forgatókönyvével pont egyidős – füzetet dolgoz föl, messze nem egy eredetfilmről beszélhetünk (’67-ben indult a képregény). Persze az – a sorozat alapján – megkerülhetetlen, Besson pedig nagy rajongója a páros kalandjainak, utalás szinten tehát biztos megkapjuk.
A 40 részes, epizódonként 23-25 perc hosszú amimében azonban konkrétan az első 50 percet az alapszitu felvázolására szánják. A Föld fővárosában, 2417-ben csalatkozunk Valerian életébe (a képregény a 2700-asokban játszódik), aki a szimulátoros teszteket elvégezve megkapja utolsó vizsgafeladatát, mely eldönti: kozmikus időügynök lesz-e belőle, vagy sem?
Oktató nélkül egy kiválasztott időpontba kell utaznia megfigyelni a helyi szokásokat. A legfontosabb szabály, hogy ne avatkozzon bele a történelembe, ne kereszteződjön a jövő a múlttal. Kadétként megkapja a legrégebbi időgépet (és egyben teherhajót), az Időverőt, mellyel nekivág a középkori Franciaországnak, egészen pontosan 912-nek. Nem is lenne ezzel gond, ha nem lenne egy nagyszájú nőcsábász, noha enélkül is sok újonc elbukott már itt. A felvázolt idealizmusban ugyanis a legtöbben közbeavatkoznak bármiféle igazságtalanság láttán, mely következtében ugye „szerencsés esetben csak a mi galaxisunk” járja meg.
Hogy-hogy nem egy igazságtalanság szemtanúja lesz Valerian, méghozzá egy csinos, vörös hajú koldus-parasztlánnyal megspékelve, aki miután udvariasan, nem sértően visszautasította a helyi diktátor ajánlatát, aláírta halálos ítéletet – egészen a jövő közbeszólásáig. Így már ketten kerülnek tömlöcbe, Laureline pedig elkönyveli a rejtélyes idegent a kütyüivel valami varázslónak. Menekülésük során a lány levakarhatatlanná válik, a szökés alatt ráadásul Valerian elájul, így Laureline viszi föl „repülő házába” a mágust. Miután magához tér, mindegy-mindegy, de leginkább önvédelmi alapon visszamegy korába új társával, ahol…
…ahol naprendszerünk bolygói közül egy eltűnt: a Föld. Ráadásul az időutazást lehetővé tevő rendszer is megsérül, amit elég drága megjavítani, így pénzt is kell szerezniük. Ez erős eltérés a képregénytől, de legalább az Időverő alapfunkciója teherhajó. Mint azé a sólyomé!
A 2. rész aztán egy Ötödik elemből ismerős repülő taxis üldözéssel felvértezve felvázolja a Galaxis központjában azt a helyzetet, ami a sorozat fő átívelő szála lesz a Föld megtalálásán és az idővonal visszaállításán kívül. Ahogy a Vlagosi Birodalom négyszemű ízeltlábú lényei (a háttérben maradó uralkodó fővezérükkel és politikai nagykövetük, a szenátusba vágyó Gork Yodol irányításával) a galaxis uralkodóivá akarnak válni, amit pár független lázadó és az Aldebarani Birodalom, élükön a Valerianékkel összebarátkozó Baral herceggel minden erejükkel megakadályozna. Ismerős felállás, egy igen ismerősen csengő bolygónévvel, ugye?
Na ezért is mondtam, hogy az anime hallatán nem kell egyből hátat fordítani, hisz alapvetően egy szeretett és elismert galaxis elemeit kapjuk, illetve az kapta ennek elemeit, erről már volt szó.
Másrészt, akik az anime műfajt rajzolása miatt nem kedvelik annyira, azoknak szintén jó hír, hogy két címszereplőnkön kívül szinte csak idegenek akadnak, akiknek kinézetei nem képeznek túl nagy szakadékot az európai szemnek. Végül pedig azt is hozzátenném, hogy én magam se vagyok tapasztalt animés, ha levesszük a speciális filmeket (mint az Animátrixot, a Nolan trilógiát kiegészítő Gotham lovagját, vagy a Daft Punk Interstelláját), akkor biztosan elég egy kezem is összeszámolni a látott egész estés filmeket.
Sorozatokkal pedig még rosszabbul állok, ha ugyanis levonom az animésre rajzolt, de nem ázsiai produktumokat (ez kettő, azokból se láttam az utolsó évadokat), és a CGI-jal készült Cubix-ot (amit viszont többször láttam), akkor egyedül a cikk tárgya marad, mint ténylegesen végignézett alkotás, mert azt már meg nem mondom, hogy a Sonic X-szel meddig jutottam.
Ezeket két okból akartam kihangsúlyozni: hogy a komolyabb anime fanok lássák, azért nem vagyok túl rutinos a műfajban, viszont a hozzám hasonlók számára itt a bizonyíték: miért is lehet ideális beszálló (vagy egyszeri kiruccanás) a japán rajzfilmek világába az Űrzavar.
Volt azonban egy aspektus, ami engem is nagyon meglepett. Gondolom mindenki szembesült már olyannal, hogy 2D-s animációban keveredik a 3D, és nagyon idegennek hat egy-egy ilyen modell, mert szimplán kilóg a környezetből. Ezt ki nem állhatom, de a Valerian sorozattal kapcsolatban éreztem először azt, hogy nem zavaróan hozták össze! Mert igen, nem végig klasszikus rajzokkal szembesülünk, a vlagosi faj, pár jármű és apróság bizony megkapta a számítógépes kinézetet. Nehéz hozzászokni, de valahogy – nem tudom megfogalmazni, miért – mégis sikerült úgy kivitelezni (pláne a vlagosiaknál), hogy idővel el lehessen fogadni.
Persze ezt embere válogatja, de jobbnak láttam erre felkészíteni mindenkit, aki tesz egy próbát a sorozattal. Az animáció ezen kívül ugyan nem a híres animés magas művészetet öregbíti, de tegyük hozzá, hogy gyerekbaráttá is akarták tenni és zsáneren belül még mindig szebb, mint a 2008-as Klónok háborúja, vagy a Lázadók, melyek valahol szellemi utódai is ennek. Igaz, fényeffektjeik messze túlmutatnak rajta, de hát CGI-jal könnyű…
A történet jellegében is nagyon hasonlít a fent említett két Star Wars sorozatra, csak – akár alapanyagaik – ez volt korábban. Továbbá a Klónok háborújára jellemző négyrészes bontás itt nincs, az utolsó negyedet leszámítva (ahol viszont letehetetlenül darálhatóvá válik) inkább antológia felépítést tapasztalhatunk. Ez nem rossz, mert nincs túlnyújtva egy-egy rosszabbul sikerült kaland, de rossz, mert a jobbak se. Ugyanakkor egyre erősebben kezdenek kötődni a fősztorihoz, hiába maradnak meg epizodikusnak a részek. És van pár igen kreatív, vagy olyan fejezet, ami megválaszol egy jobb esetben bennünk is felmerülő kérdést korábbról. Erre jó példa az, amikor a Vlagos bolygón akad egy titkos küldetés.
Aztán persze egyre több visszatérő szereplő és egy rejtélyes átkötő szál is lesz, amelyekkel csak némi hiányérzet a baj. Többnyire olyan a bevezetésük ezen karaktereknek, mint bármelyik vendégszereplőnek, és mikor újra felbukkannak, nem biztos, hogy azonnal elhelyezzük őket, illetve csak akkor esik le kilétük, ha kapunk egy visszautalást. Azért van kivétel.
A részek önmagukban elég változatosak és minél jobban azonosulunk a szikrázó kémiával ellátott hőseinkkel, annál jobban kezdenek érdekesek is lenni. Kapcsolatuk az első két epizód után kissé stagnál, itt kell egy kis idő míg rájuk hangolódunk, de ha sikerül – és nincs oka, hogy ne sikerüljön – akkor kellemes, idővel egyre érzelmesebb pillanatokat köszönhetünk majd nekik.
S ha már változatosság: a fent említett Ötödik elem-érzésen kívül van mindenféle: Nagydíj űrhajóknak (nem fogatverseny!), egy komplett résznyi Vissza a jövőbe 2 homage (nem a fenti idézet miatt), egy „Venommal töltött” Truman Show, egy gonosz élő bolygó, sőt az egyik részben épp forgatják a Valerian mozifilmet! Az nagyon meta. A producert meg stílszerűen Mr. Boxofnak hívják. S most csak öt ilyet említettem…
Aki fél a cliffhangertől, nos annak sem kell lemondania a sorozatról, ugyanis csupán egy marad, de az is csak azért, mert miután minden részben megvan, így kellett hagyni. Igaz, minimálisan idegőrlő lehet – pláne az utolsó negyed után, ahol egyre hangsúlyosabb –, de valahol mégiscsak bátor. Picit sejthető, de jó döntés volt. A főfordulat pedig elég megosztó lehet, mert ad-hocnak tűnhet, viszont annak tudtában érdemes lesz újrázni az egész sorozatot, mert utólag belegondolva rájöhetünk a tudatos építkezésre, amit elsőre nem sejtettünk, mert nem rágták a szánkba. Minden összefügg, mindennel, figyeljünk a jelentéktelen háttérkarakterekre!
Negatívumnak mondanám viszont a zenét. Önmagában nem lenne vele gond, ha nem ugyanazok a számok futnának 40 részen keresztül. A dallamok szépek, a nézés alatt fülbemászóak, csak kevés van belőlük ekkora játékidőre. És nem az a baj, hogy egy adott figurának van egy külön témája. Inkább az, hogy nincs. A számok hangulatokat fejeznek ki, van csendéleti, epikus, drámai, minden, de néha az akciózene egymástól nagyon távol álló jelenetekben is feltűnik – ez szintén nem lenne gond, csak már hallottuk…
Azért a hangsávot az effektek és a Gulás Fanni – Berkes Bence duó nagyban kisegíti, a szinkronra pedig abszolút nem lehet panasz. Kisebb szerepekben ráadásul igazi nagyágyúk is feltűnnek, mint pl. Sörös Sándor, hogy mást ne mondjak. Nem mintha Fanni és Bence nem lennének telitalálatok. Persze megértem, ha egy veteránba az eredeti nyelves animézés ivódott bele, de azért ha egy kezdő választhat a japán és a francia közül, akkor a magyart fogja.
Keretbe foglalva az írást: az eredeten kívül még mennyi létjogosultsága marad a sorozatnak a mozi kijövetelével? Látatlanban elég sok. Hisz Besson egy teljesen más történetet adaptált. Mint az az előzetesekből és Clive Owenből kiderült, a filmben Valerian és Laureline hivatalos ügynökpáros – ellenben a rajzfilmben látható kívülálló létükkel. Ebből következik, hogy míg a mesében nagyon elszórtan láthatjuk csak az ügynökséget, addig a filmben valószínűleg nem.
A trailerek nem igazán sejtetnek időutazást, noha biztos lesz (Besson az egyik jelenetet nem a stábjával, hanem diákjaival forgatta, mert ők legalább értették és átlátták, mit akar – és mikor elkészültek, már a stáb is megértette), de egészen biztosan nem olyan lényegi időugrálás lesz, mint az animében. Mert na, az azért elég erős felütés, hogy csak a Föld tűnik el…
Persze így is rengeteg hasonlóság lesz a két adaptáció között, mint a lent látható jelenet, vagy a három shingouz fent, de a promóció során az jött le, hogy Valerianék itt már tapasztalt duó, ellenben a rajzfilmes csetlés-botlásaikkal. Ergo, valahol akár egy folytatásként is felfogható lesz Besson alkotása, bár nem szó szerint. A képregénytől eltér a sorozat ezzel a földeltűnős dologgal, de a legtöbb karaktert, helyszínt és jelenetet így is onnan vette, csupán kellett egy olyan átkötő, hatásos, hosszú keret, amire Bessonnak nem volt szüksége a kb. 140 perchez.
Nem túl acélos, és abban is inkább kilógó animés karrieremben először végignézett sorozatnak tökéletes volt az Űrzavar. Egy hete végeztem, és annak ellenére, hogy az első négy részt daráltam, némileg belassultam vele, hogy aztán a második félidőt már fénysebességgel végezzem ki és mostanra hiányozzon a páros.
Laureline adaptációja biztosan tűpontos, hisz Besson a képregények alapján beleszeretett, és ezt az érzést már az elején elérte az anime is a tökéletesen megírt kémiával. A rutinos animenézők biztos láttak már jobbat, komplexebbet, nekik csak akkor ajánlom, ha a fenti soroktól kedvet kaptak, de a nagyobb átlag bátran tehet vele egy próbát.
Az biztos, hogy ez nem segített a film premierjéig való idő kitöltéséig, inkább csak még várósabbá tette az utolsó napokat…
