Dunkirk; rendező és forgatókönyvíró: Christopher Nolan; szereplők: Tom Hardy, Cillian Murphy, Kenneth Branagh; James D’Arcy, Mark Rylance; amerikai-angol-francia történelmi dráma, 106 perc, 2017; 16
A hazatérés hősei
Sírtál már háborús filmen? Mármint harctéren játszódó, fegyverropogás kísérte háborús filmen. És sírtál már ilyen háborús filmen az első negyed órában? Attól tartok most fogsz.
Tudom, azt gondolod, most valami lányos picsogás jön, hiszen egy háborús filmről van szó, és tudományosan elfogadott tény, hogy ilyesmiről csak a hím szava dönthet. És úgyis azt fogod gondolni ez a női szemmel rovat. De a szememről maximum azt tudnám mondani, hogy zöld, és 2,25-ös. A női szem kifejezés ebben a kontextusban értelmezhetetlen. Erről ennyit.
Érző ember normális reakciója, hogy megrázza, ha fuldoklókat lát a vásznon. Azonban azt is tudjuk, hogy az ilyen képsorok pörgetése a legolcsóbb módja, hogy az alkotó érzelmeket csalogasson elő a nézőből. Christopher Nolan nem ezzel a módszerrel operál.
A Dunkirk azért nagyszerű alkotás, mert új dimenziót ad a háborús filmnek. Persze el kell hangoznia egy-egy nagy mondatnak, de ezt betudhatjuk a műfaj sajátosságának.
Nolan úgy beszél azokról az elcsépelt fogalmakról, amelyek egy ilyen témájú mozinál felmerülnek, mintha előtte más még nem tette volna. Az itt ábrázolt bajtársiasság nem több vagy erősebb a korábbi hasonló műfajú filmekben bemutatotthoz képest, hanem más. Itt nincsenek hősi pózok, sőt hősök sem. Az életükért küzdő, összezavarodott gyerekek vannak, akik, ha a helyzet éppen úgy hozza, hőssé válnak. Vagy éppen elbuknak egy ilyen vizsgán.
És ha már a nagy szavaknál tartunk. Ha azt mondom, olyat, mint a Dunkirk még nem láttál, pontosabban nem éreztél, akkor nem valami költői túlzással élek. Meglehetősen bosszant, ha egy történetet azzal próbál közelebb hozni az alkotó, hogy a néző képébe nyom mindent (többek között ezért sem vagyok híve a 3D-nek), Nolan filmjében azonban az első lövés eldördülése, úgy ránt be, és tart fogva a film végéig, hogy tényleg (!) átélhetővé teszi a karakterek félelmét, életösztönét.
Nem csak ők lélegeznek együtt az emberpróbáló pillanatokban, hanem te is velük.
A hordágyas rohanást bemutató képsor, nem csodálkoznék, ha évtizedekkel később, hasonló jelentőséget nyerne, mint a Patyomkin páncélos klasszikus babakocsis jelenete.
Képi utalásokban különben is erős az alkotás. Cillian Murphy figurája, amikor először látjuk a filmben, pontosan olyan elveszetten ül a géproncson, a vízen ringatózva, mint a kis herceg a bolygóján. Talán nem véletlenül még a kabátját is úgy tépi a szél, ahogy a kultikus mesehős palástját lengeti minden rajzon.
Tom Hardy karaktere valójában a repülőgépével együtt értelmezhető egy egységként, és mint angyal vigyázza a lenti világot, amelyen jó ideje nincs áldás. A sorsa pedig az, ami minden angyalé áldatlan időkben, elveszíti a szárnyait.
Az ellenség démonizálását egy egyszerű, ám annál hatásosabb eszközzel valósítja meg Nolan: a záró képsort leszámítva, egyetlen német katonát sem láthatunk az egész feszültségterhes cselekmény alatt.
Ahogy a legtöbb háborús film, úgy a Dunkirk is egy ponton felteszi a kérdést, hogy tényleg szolgál-e valami nagyobb célt ennyi ember halála. És persze, hogy az egyik emberé nagyobb veszteség-e, mint a másiké. De Nolan nem áll meg itt, megpróbálja definiálni a hősiesség fogalmát. Filmjével éppúgy tiszteleg a csatában elesettek, mint a hazatérők előtt.
