Tulipánláz (Tulip Fever), rendező: Justin Chadwick, Szereplők: Dane DeHaan, Alicia Vikander, Christoph Waltz, Judi Dench angol-amerikai romantikus dráma, 105 perc, 2016. (16)
Ettől a láztól nem hevülünk fel
A Tulipánláz Deborah Moggach azonos című, világsikerű regénye alapján készült, és az utóbbi időszak egyik legérdektelenebb filmje, dacára annak a sztárparádénak, amit felvonultat.
A 17. századi Amszterdamban járunk, ahol egy árva lányt Sophie-t (Alicia Vikander) feleségül vesz egy gazdag kereskedő (Christoph Waltz), és ezzel kiemeli a nyomorból. A férfi kitalálja, hogy megfesteti a portréjukat egy fiatal festővel (Dane DeHaan), aki beleszeret a lányba, és itt kezdődik a bonyodalom. Legalábbis elvileg erről szól a film. Gyakorlatilag pedig minden másról.
A probléma ott kezdődik, hogy nem Sophie, hanem a háznál élő cselédlány, Maria narrációjában ismerjük meg a történetet, ami nagyon zavaró, ráadásul nem is konzekvensen követi az eseményeket, csak néha megszólal, és elmagyarázza a nyilvánvalót. A másik gond, hogy Maria szerelmi életéből a halárussal többet látunk, mint a központba szánt festő-feleség románcból, és sajnos az előbbi izgalmasabb és érthetőbb is, mint az utóbbi. A történet eleve három fő szálon, és megszámlálhatatlan mellékszálon fut, ami túl sok egy ilyen rövid játékidőhöz. A film maga sem tudja melyikre tegye a hangsúlyt, és olyan gyorsan vált az egyes részletek között, hogy egyik sem tud igazán megérinteni, sem magával ragadni.
A film egyik szála a virágtőzsdén játszódik, ami az első tőzsde volt a világon, ahol Hollandia egyik szimbólumával, a tulipánnal üzleteltek. Ha már a történet egyharmadát a kereskedés teszi ki egy romantikus filmben, akkor legalább annyit megtehettek volna a készítők, hogy minimális magyarázattal szolgálnak a részvénypiaci ismeretekkel nem rendelkezők számára, mert így az, akit ez a téma eddig hidegen hagyott, csak kapkodja a fejét a tulipánhagymákért folytatott küzdelem forgatagában. Az a kérdés pedig, hogy mit keresnek nők, egészen pontosan prostituáltak egy ilyen tőzsdén abban a filmben, ahol a nők nyilvánvalóan kevesebbet érnek a férfiaknál, jogosan merül fel a nézőben.
Alicia Vikander Sophie szerepében egyáltalán nem tud kiteljesedni, nem olyan, mintha egy Oscar-díjas színésznőt látnánk a vásznon. A fiatal festőt játszó Dane DeHaan, akit a Valerian-ból ismerhetünk, mintha Leonardo Dicaprio akarna lenni a Titanicból, ahogy a szeretett nőt lefesti, csak kár, hogy nem működik a kémia a színészek között. A Christoph Waltz által megszemélyesített kereskedő az a karakter, akit utálnunk kéne, bár igazából a film nem ad okot erre, mert nem rosszindulatú vagy gonosz, szimplán csak buta, de legalább őszintén az. Hogy Cara Delevingne mit keres ebben a filmben, arról meg inkább ne is beszéljünk.
A történet kiszámítható, a drámai részek inkább nevetségesek, a színészek játéka felejthető, a konfliktusok bugyuták. A film üzenetét a szánkba rágják, a fontos kérdések, amik a történet végén felmerülnek, megválaszolatlanul maradnak. A fényképezés szép, de ez kevés ahhoz, hogy a film élvezhető legyen.
