Kimerítő 11 napon vagyok túl. Volt egy pont, amikor majdnem feladtam, de végül rá tudtam venni magam a folytatásra. Mert nagy volt a tét. A büszkeségem. De kezdjük az elején.
Nem mondok olyat, hogy Nicholas Sparks munkássága egy csillámporos, rózsaszínű hasadás a romantikus irodalom ózonrétegén, vagy, hogy egy mosolygós unikornis szarvával döfte le a melodráma amúgy is nehezen bevédhető műfaját. Egyrészt, mert mégis ki mond ilyet, másrészt, mert ha őt bántjuk azért, amiket ír, akkor még nagyon sok kortárs romantikus regény íróját bánthatnánk. Ez persze nem mentség. A gond, hogy az ő könyvei ekkora figyelmet kapnak, és a nagy publicitású filmes megvalósításoknak hála, könnyen elhitetik a nézővel, hogy értéket képviselnek.
Az öncélú szerelmesfilmesdi az egyik legkártékonyabb dolog a filmgyártásban. Mert ugyan a szemnek és a szívnek tetsző a látvány, mert vannak hősszerelmesek, és szenvedélyes levelek, és kandallóban pattogó tűz, de közben olyan elvárásokat épít fel a nézőben saját magával és a partnerével szemben, ami megugorhatatlan. És annak tuti sírás lesz a vége. Már önmagában a hiú reménykeltés is elég gonosz tud lenni, de ha még rosszul is van megcsinálva… Persze mi számít rosszul megcsináltnak. Sok könyvet ad el Nicholas Sparks? Sokat. Sokból készül film? Sokból. Sokan nézik meg? Sokan. Akkor valamit nyilván tud.
A napokban hazánkba látogat az Észak-Karolinát a romantika székhelyévé változtató író. Nem csak egy beszélgetésen vesz részt, de még dedikálást is vállalt. (részletek ide kattintva). Ez remek apropó arra, hogy górcső alá kerüljenek a műveiből készült filmek.
Rendhagyó formát választottam az elemzésre. Amit itt olvashattok, az elsősorban egy bátorságpróba. A vállalásom a következő volt: minden nap megnézek egy Nicholas Sparks könyvből adaptált filmet, és beszámolok a benyomásokról. Különös tekintettel a szervezetre gyakorolt hatására. Hát, nem pont, mint a Julie & Julia – Két nő, egy recept című filmben? Nem. Na, mindegy. Megcsináltam. Túl vagyok rajta. Tapasztalatokkal gazdagabban, álmokkal szegényebben.
A napló a könyvek megfilmesítési sorrendjében halad.
1. nap – Üzenet a palackban (1999)
Nagyon-nagyon álmos vagyok. Vajon tényleg ilyen hosszú volt, vagy csak én éreztem annak? A vége főcím alatt arra gondoltam, hogy pipa, már csak tízet kell megnéznem, ha teljesíteni akarom a távot. Nos, ez nyilván nem jó jel. A film 25. percében előtör az a tinitempó, amitől az egyébként is ostoba történet még banálisabb lesz. Az, hogy unalmas és humortalan, műfaji sajátosság, de a műbalhék, és állovagiasságok katalógus szerű alkalmazása minimum fárasztó.
Kedvenc jelenetek: pillecukorral dobálózás a tengerparton; esőben zokogva szerelmet vallás; a taxióra hangjára hosszan búcsúzkodás.
2. nap – Séta a múltba (2002)
Hasonlóan fordulatszegény, egy nagy csavarra kihegyezve, mint az előző. Nem lehet felróni a nézőnek, hogy hálát érez, amiért ezt a sztorit legalább rövidebben meséli el az alkotó. Persze az ember nem tud igazán szigorú lenni egy olyan darabbal, amelynek főhősét az író saját húgáról mintázta, akit korán elveszített. Az természetesen szép, hogy tiszteleg az emléke előtt, de sajnos ettől ez még egy tévéfilmes eszközökkel operáló melodráma marad. Az Üzenet a palackban című remekhez képest viszont annyiban befogadhatóbb, hogy azok a konfliktusok, amelyek mindkét filmben jelen vannak, sok esetben annyira gyermetegek, hogy hihetőbbek egy kamaszközegben, mint meglett férfiak, és eleget tapasztalt nők között.
Nicholas Sparks központi témáinak egyike itt jelenik meg először. A hit. És bár nagyon alap szinten teszi fel az ezzel kapcsolatos kérdéseit, és fogalmazza meg véleményét, itt legalább okkal kap helyet. A későbbi filmekben már jobbára csak a Sparks-recept elengedhetetlen hozzávalójaként, amolyan motívum jelleggel szerepel.
3. nap – Szerelmünk lapjai (2004)
Az ég óvjon az ilyen kivagyi hülyéktől! Bár lehet, hogy maga Sparks is ilyennek írta meg, a filmben egy közel szociopata megszállott Noah karaktere.
Azoknak, akik követendő példának tekintenék hősünk viselkedését, elmondanám: jellemzően nem akarunk nagy gesztusokat, sem performansz jellegű randikat, sem nagy ígéreteket. Bocs a közhelyért, de az őszinte érzelemnyilvánítás már nem játszik?! Ez a film minden, csak nem őszinte. Mesterkélt és hazug.
Kedvenc rész: Ryan Gosling karjaiban a szeretett nővel, bokáig letolt nadrágban megy fel a lépcsőn. Nem csak ultra mókás – lényegében minden erotikát kiöl a jelenetből –, de még cirkuszi attrakciónak is beválna.
A Szerelmünk lapjaiban is nagy számmal felfedezhetőek azok a visszatérő motívumok, amelyek minden Sparks-film velejárói: Észak-Karolina; keresztény erkölcsök; levelezés; csónakázás; kis városi fiú egészségesen kevés elvárással, aki a hazáért harcol; nagyvárosi lány jellemhibaként felfogható ambíciókkal, aki készül valami gonosz északi államba.
És persze a lány festeget. Azt hinnénk, azért ajándékozza meg Sparks női karaktereit ezzel a képességgel, mert a művészet szeretetével, az alkotás iránti vággyal teszi még érzékenyebbé őket, pedig csak így butítja a figurákat emberből nővé. Sparks megragadt a nagybetűs Dél aranykorában, amikor a férfi még férfi volt, a nő pedig nő. És a nő valami kedves haszontalan dologgal üti el az időt, teszem azt: hímez, patchwork takarót varr, vagy éppen festeget, míg ura a világ jobbításán dolgozik. Amúgy ez az állandó levelezési mánia is a régi szép idők iránti vágyakozásából ered. Csak éppen, ami jól állt a főkötős viktoriánus kisasszonyoknak, az kevéssé hiteles egy ötvenes férfitól, napjainkban.
Kérdés: ha ez volt Nicholas Sparks első bestsellere, és a számok is azt mutatják, hogy végül az ebből készült filmet szerette a legtöbb néző, arról nem is beszélve, hogy olyan komoly elismeréseket söpört be, mint az MTV Movie Awards legjobb csókjelenetének járó díja, akkor miért nem ezzel kezdték az adaptációk sorát?
4. nap – Éjjel a parton (2008)
És ezek már megint leveleznek. Meg van az esőben veszekedés, és persze valaki festeget. Sőt, itt még kis dobozkát is készít a női főszereplő az önkifejezés unatkozó háziasszony üzemmódjában. Ja, és a legfontosabb: fordulatok vagy valamiféle üzenet hiányában drámai hatást halálesettel igyekszik kelteni a szerző. Nem az első és nem is az utolsó alkalom, hogy Nicholas Sparks ezt a módszert választja.
Amúgy a film által közvetített szenvedély egy tökéletes jelenetben kulminálódik. A két főszereplő irdatlan dühében bontatlan, lejárt (mert ehető ételt nem pazarolunk) konzerveket dobál óvatosan egy fémkukába. El lehet képzelni, hogy ez a tevékenység mennyire képes olyan konyhai felfordulást eredményezni, ami a zaklatott lelküket tükrözné. Semennyire.
Nyilván sok néző örömmel ment be a moziba, hogy A hűtlen után újra együtt láthatja Richard Gere-t és Diane Lane-t, de azért ez bőven kevés volt egy jó filmhez. Sőt, még James Francot is bedobták a kalapba az alkotók, hátha valakinél ő játszik, és majd ezért lesz elnézőbb a filmmel… Nos, én szeretem Francot. Nem lettem elnézőbb. De köszönöm a fáradozást.
És ha már fáradozásnál tartunk: még 7 film van hátra. Meg is érdemlem.
5. nap – Kedves John (2010)
Igen, tudom, ne is mondjátok: ők is leveleznek. Sőt, itt is van a hazáért küzdő, egyszerű, forrófejű, ám tiszta lelkű fiú, és egy nagyon-nagyon-nagyon rendes lány. Jaj, bocs, túlzok. Képzeljétek, van egy rossz tulajdonsága: káromkodik. De ne féljetek, csak gondolatban.
Amúgy az meg van, hogy csak alfahímekkel operál az író? Ha nincs, akkor szólok. Ez egyébként talán ebből a remekműből tűnik ki a legpontosabban. Channing Tatum karaktere a fronton mindig irányítja a többieket, vagy magyaráz valamit a csapatnak, esetleg megmenti valakinek az életét. Az már nem is elég maszkulin dolog, hogy történetesen katona?! Jó ég! Sparks írásaiból hajlamos vagyok azt a következtetést levonni, hogy a déli ember szemében egy matektanár nem lehet eléggé férfi.
Az egészben Richard Jenkins játéka az egyetlen érték. Őt még ez a film sem képes lehúzni a mélybe.
Csak mellékesen, mikor Tatum karaktere fájlalja, hogy az új támaszpont rosszabb, mint az előző volt (amely a képek alapján valamilyen afrikai ország lehetett), akkor szolidan beúszik a képbe egy Tigris Kávézó, illetve egy Művész felirat a helyi kocsma bejárata fölött. Köszi!
6. nap – Az utolsó dal (2010)
Na, jó, most már komolyan nyűgös vagyok. És nem tudom, hogy konkrétan ez a film váltotta-e ki ezt a hangulatot, vagy a projekt szervezetemre gyakorolt hatása épp most tetőzik.
Azt azért megjegyezném, hogy Sparks ennél a filmnél a társ-forgatókönyvírói feladatokat is magára vállalta. Felteszem, azért engedték meg neki a készítők, mert gondolták, Miley Cyrus-film lévén, az a néző, aki a kétséges tehetségű kislány miatt vált jegyet a moziban, annak végül is bármit a képébe tolhatnak. Persze ez puszta spekuláció a részemről.
Mindenesetre némi biztonsági játékra utal, hogy az indokolatlanul szőkített Liam Hemsworth a film 4. percében már megjelenik félmeztelenül.
Az a mesterkéltség, amely különböző mértékben minden Sparks adaptációban megtalálható, az itt durván koncentrálódik. És elhangzik egy mondat, ami minden ilyen történet csimborasszója: „Más vagy, mint a többi lány.”
Mielőtt még elkezdenétek reménykedni, hogy ebből a filmből kimarad a Sparks-recept szerinti haláleset, levelezés és hit, hát nagyon tévedtek.
A naplót két részben olvashatjátok. Holnap jön a további 5 film.
