Django, rendező: Etienne Comar, szereplők: Reda Kateb, Palya Bea, Cécile de France, Alex Brendemühl, francia filmdráma, 117 perc, 2017. (12)
Egy életen át kell játszani
Fontos dolgokról mesél ez a film, de kissé hosszan és hétköznapi módon, ugyanakkor hűen idézi meg a kort, amikor a zenei vagy bármely más talentumnál sokkal fontosabb volt a bőrszín, a vallás, a nemi irányultság, vagy éppen a politikai nézet.
A nácik által megszállt Párizsban a szórakozni vágyó katonák igényeit kielégítendő, (ideig-óráig) szemet hunynak az olyan dolgok felett, melyek nem felelnek meg maradéktalanul az árja kultúra meghatározásának. Az éjszakai élet királya a cigány származású Django Reinhardt (Reda Kateb), aki frenetikus gitárjátékával kápráztatja el a nagyérdeműt. Bár a zenélést illetően egyre több a szabály és sorra tűnnek el mellőle az olyanok, akiket a rendszer az ellenségének tekint, a sikertől megrészegülve keveset érzékel abból, ami a külvilágban történik. Egy nap német körútra kap meghívást azzal, hogy amennyiben a körülmények kedvezőek, a náci vezetők előtt is játszhat. Ez már őt is gondolkodóba ejti.
Kevés film készül a roma holokausztról (Porajmos) pedig semmivel sem elhanyagolhatóbb, mint bármely más közösségre irányuló megsemmisítési szándék. Django Reinhardt 1953-ban, vagyis a második világháború után hunyt el, miután sikerült átszöknie Svájcba. A filmnek nem az a célja, hogy ezt a megmenekülést megörökítse, sokkal inkább az oda vezető úton (gyakran a szó szoros értelmében) van a lényeg. A Djangoban ugyanis két világ létezik egymás mellett: az egyik maga a rideg valóság, a másik pedig az, amiben a főhős él, vakon bízva abban, hogy népszerűsége egyfajta védelmet jelent számára. Az ukrán származású Alexis Salatko életrajzi regényét feldolgozó Etienne Comar nem sokat teketóriázik, rögtön a nyitójelenetben szembesít minket az előbbivel, így a néző a kezdetektől fogva be van avatva. Ezzel az információval a birtokában kell végignéznie, ahogy Django eljut a felismerésig.
Sok mindennek kell történni ahhoz, hogy a két világ egy ponton találkozzon és ezt a hamis biztonságérzetet felülírja az életösztön. A döntést kezdetben megnehezíti, hogy a zenész két nőt szeret. A titokzatos szépséget, Louise de Klerket (Cécile de France), aki a legváratlanabb pillanatokban bukkan fel (az életben maradás érdekében általában mindig egy magasabb rangú német tiszt oldalán), illetve a hűséges társat és feleséget, Naguine-t (Palya Bea), aki bár türelemmel várja haza, sokkal hamarabb eszmél rá arra, mi vár a 
cigányságra a németek által megszállt területeken. Az algériai apától származó Reda Kateb nem először játszik romát, muzikalitását pedig jól jellemzi, hogy a hangszereket ő szólaltatja meg (igaz, egy nála sokkal profibb játszotta fel a dallamot, de nem volt pl. szükség ujjdublőrre). A zenei betétek oldják a feszültséget, az időben előre haladva már a fájdalom, az emlékezés eszközeként szólalnak meg.
Palya Bea évekkel ezelőtt eljött Párizsból és családot alapított. A film alkotói mégis rá gondoltak, amikor Django feleségének megformálására kerestek valakit. Mindent mérlegre téve végül igent mondott a váratlanul jött felkérésre. Bár több felvétel is igazolja, hogy Naguine legalább olyan tehetséges volt a zenélésben, a rendezői koncepció szerint neki elsődlegesen a támogató feleség szerepében kellett feltűnnie. Ennek megfelelően sajnos egyetlen alkalommal hallhatjuk őt énekelni, de prózai alakítása meggyőző, a való életben vibráló személyiségként ismerve őt jól elkapta a karaktert. Ahogy mesélte, az eredeti helyszíneken forgatva a híres francia színészek és zenészek között csodálatosan érezte magát, de teljes jogú szereplőként van jelen az egész filmben, nem temeti maga alá az ámulat és a csodálat.
Etienne Comar filmje hűen megidézi a kort és fontos témát mutat be egy – a történelem és/vagy a zene iránt érdeklődők számára mindenképpen – ismert, de nem túl karizmatikus személy sorsán keresztül. Teszi mindezt mindenféle csavar és meglepetés nélkül, már-már hétköznapi (óvatos?) módon, ami miatt nem lesz a (nagybetűs) FILM a roma holokausztról. Palya Beát nagyon régen láthattuk filmben, prózai szerepben pedig emlékeim szerint még soha, így aki szereti őt – sokan vagyunk -, választhat a feliratos, vagy a szinkronizált változat között, mindkettőben a saját hangján szólal meg.
