Dominó (Domino), rendező: Brian De Palma, szereplők: Nikolaj Coster-Waldau, Søren Malling, Guy Pearce, dán-francia-olasz-belga-holland thriller, 89 perc, 2018. (16)
Teher alatt
Ahogy Brian De Palma elment Dániába forgatni, az egész film körül valami bűzlött. A Dominó lehetett volna jó film, de nem lett az, pedig zömében dán pénzből, dán helyszíneken, dán színészekkel forgatták. Csak De Palma nem működött?
Alex (Nikolaj Coster-Waldau) és Lars (Søren Malling) nem csak társak a koppenhágai rendőrségnél, hanem egyfajta apa-fiú kapcsolat van köztük. Lars megmenti Alexet az önpusztítástól (de legalábbis lassítja a folyamatot), ő pedig hálából idősebb kollégája és felesége „gyermekévé” válik. Egy este családi perpatvart jelent a diszpécser. A szolgálatot megelőzően Alex becsajozik és otthon felejti a fegyverét, Lars kölcsönadja az övét és a lépcsőházban várakozik, de a tettes éppen arra menekül súlyosan megsebesítve őt. Alex üldözőbe veszi a menekülő ismeretlent, ám egyszer csak fekete öltönyös férfiak jelennek meg és elrabolják az orra előtt. Amíg Alex ellen eljárás indul, addig Lars élet és halál között lebeg. Kiderül, hogy az elkövető egy líbiai származású dán állampolgár, aki különleges katonai kiképzést kapott és apja gyilkosát, az Iszlám Állam egyik vezetőjét keresi. Ez jól jön a CIA-s Joe Martinnak (Guy Pearce), mert a fickó az ő társai halálért is felelős. Emberünk családját túszul ejtve megzsarolja őt, kapja el neki a vezetőt. Bizony, a két nyomozó tök véletlenül keveredett bele ebbe az egészbe. De mit nekik a CIA, az Iszlám Állam és a főnök tiltása, Alex és kolléganője keresztülutaznak Európán, hogy leszámoljanak a rosszban sántikáló terroristákkal.
Brian De Palma a hatvanas években kezdett filmezni és – többek között – olyan alkotásokat jegyez, mint a Carrie, a Gyilkossághoz öltözve, a Halál a hídon, A sebhelyesarcú, az Alibi test, az Aki legyőzte Al Caponét, A háború áldozatai, a Hiúságok máglyája, a Carlito útja vagy a Misson: Impossible. A 2000-es évek már nem róla szóltak, de senki nem vitatja, hogy ért a feszültségkeltéshez és az emberi drámákban is otthon van. Északi mozit még nem láttunk tőle, a Dominó az első és egyben az utolsó próbálkozása, mert amikor csak lehetősége nyílt rá, elmondta, rémálom volt a forgatás. A film persze nem ettől nem működik, hanem leginkább attól, hogy a rendező számára mintha megállt volna az idő. Eleve semmit nem tesz hozzá a cselekményhez, hogy 2020-ban játszódik, de hogy eközben végig az Elemi ösztönre és kortársaira hajazó zenével támadják a fülünket, már-már megbocsáthatatlan. Lépcsőházi dulakodást az első Pókemberben láttam utoljára, a múltba révedés bizony lelohasztja a kedvet. Ennyi panel még a Szomszédok nyitó képsoraiban sincs, sok-sok évvel ezelőtt a Bad Boys és a Halálos fegyver filmekben már bőven megvolt, ahogy a társ családtaggá válik, mosnak, főznek rá, és ha kellően szemtelen, még barátnőt is onnan szerez magának. Egy másik jelenetben a két nyomozó elkezd hezitálni, hogy válaszoljanak-e a diszpécsernek, mert éppen a közelben cirkálnak. Egyikük szerint nem kéne, a másik azt mondja, igen, utóbbinak lesz nem sokkal később lelkiismeret furdalása. Ilyet is láttunk már.
A sztori amúgy szög egyenes, a LACK dohányzóasztalban több csavar van, ráadásul nettó 5 perc, amit másfél órásra nyújtanak. Pedig az ember elnézné akár két órán keresztül is, ha hasonló alapfelállás mellett egy sokkal jobban kidolgozott, fordulatokban gazdag mozit kapna. A színészek és a helyszín is adott egy jóféle északi mozihoz (egy soknemzetiségű forgatásnál adja magát az angol, mégis furcsán hatott, ahogy a helyi nyomozókat alakító Nikolaj Coster-Waldau és Søren Malling egy helyi kávézóban angolul rendelnek – a sajtóvetítés nem szinkronosan volt), de még a forgatókönyvíró is ezen föld szülötte. Petter Skavlan főként a tévének dolgozik, de ő írta az Oscar-jelölt Kon-Tiki (2012) forgatókönyvét is, ami elég jól mutat a CV-jében. Az utóbbi időben népszerűvé váló, minőségi skandináv filmek alapját legtöbbször az utóbbi időben népszerűvé váló, minőségi skandináv regények adják. Rengeteg film készül, amit aztán Hollywood is feldolgoz, a színészek, rendezők, vágók, forgatókönyvírók, zeneszerzők stb. után is kapkodnak arrafelé, mert a más szemlélet mellett a minőséget is hozzák magukkal. A Dominóban szerephez jut az Iszlám Állam és a CIA is, ráadásul Koppenhága bevándorlók lakta részeit is bemutatják. Egyik sem megszokott és ez ugyancsak alapot szolgáltatna egy jó filmhez. Lám, lám Dániában sincs kolbászból a kerítés.
Ahogy a nyolcvanas, kilencvenes években úgy tartották, Brian De Palma megújította a hitchcocki mozit, úgy nem volt képes saját magához képest megújulni és bár a Dominónak akadnak jó pillanatai, leginkább annak érzékeltetésére jó, mennyit is változott (fejlődött) a thriller műfaja (és vele együtt a nézői elvárások) az elmúlt 20-30 évben.
