Godzilla II. – A szörnyek királya – kritika


Godzilla II. – A szörnyek királya (Godzilla: King of the Monsters) rendező: Michael Dougherty, szereplők: Kyle Chandler, Vera Farmiga, Millie Bobby Brown, Ken Watanabe, Charles Dance, amerikai szörnyes katasztrófafilm, 131 perc, 2019 (12)

Legendás állatok és megfigyelésük

Az egy kicsit se vonható kétségbe, hogy az új Godzilla az egyik legönreflexívebb visszakapcsolás az eredeti, 1954-es filmhez, de csak annyiban, hogy épp olyan erős szimbolikája volt az akkoriban az atombombának és az attól való félelemnek Hiroshima után, mint ahogy a mostani Godzilla képviseli a Föld segélykiáltását a túlnépesedés és a globális felmelegedés miatt. Nagyon élvezhető, de sajnos továbbra is az egyszernézős kategória, pedig a dramaturgiai klisék kiiktatásával egy nagyon badass film is lehetett volna.

A történet lineárisan ott folytatódik, ahol az előző, 2014-es abbamaradt, csak 5 év ugrással. Megismerhetünk egy másik családot, Russell-éket, akikre a korábbi, San franciscó-i események szintén nagy hatással voltak, hiszen elveszítette a család a legkisebb fiúgyermeket. Az évek alatt a két tudósból álló szülő, Emma (Farmiga) és Mark (Chandler) közös találmányukba belefeledkezve, majd a gyászba belefásulva külön folytatják útjukat, Emma Távol-Keleten kísérletezget egy bázison, vele tart lánya is, Mady (Brown), ahol sikerül kifejleszteni egy olyan kommunikációs készüléket, amivel tudják irányítani a szörnyeket. A legtöbben még alvó állapotban vannak, azonban a mindenre elszánt ökoterrorista csoport azon van, hogy az összes szörnyet felélesztve visszaálljon a természetes rend, az emberiség pedig a lényekkel harmóniában próbálja meg újrakezdeni az életet. Nagyon jó is lehetne egyébként a koncepció és a Thanos-komplexusos Jonah (Dance) is megint csak érthető okokból kifolyóan cselekszik, mégis az egész emberiség elpusztítása már lehet egy kicsit sok lenne, így megindul a tudós és katona erőkből álló sereg, hogy Godzillával, a rend helyreállítójával a jobbjukon szembe szálljanak a mitikus lényekkel egy valószínűleg még mindig nem végső csatában.

Godzilla ezzel megkapta 33. filmjét (ha a zseniális rajzfilmsorozatot is számoljuk, akkor 34.), amivel kinevezhető a filmtörténelem legpopulárisabb fiktív lényévé (a cápát ne számoljuk, ő létezik). Már kapott rengeteg trasht is, főleg Japánból, de Amerika újra felfedezte magának 1998-ban, így valószínűleg a feldolgozások évtizedében még kevesebb esély lesz, hogy ne száguldjon tovább ez a reboot vonat, a Godzilla vs. Kong még biztosan várható. Kezdjük első körben a pozitívumokkal, mert bár hajszálnyira, de abból van több. A zseniális hangvágás valószínűleg a legerősebb védjegye ennek a „sorozatnak”, ugyanis az első részben a Muto hangok elképesztő jók voltak, hasonló zseniális megoldások voltak anno az egyik méltatlanul alulértékelt Monsters-ben, illetve az Érkezésben is. Ezek mostanra csak fokozódtak, főleg, hogy itt rengeteg féle szörny van, akik hangokkal kommunikálnak és egy bioszonárius eszköznek köszönhetően ezek még nagyobb hangsúlyt kapnak, valamint Godzilla témája irtó menő a tradicionális japán szöveggel vegyítve. Ha nem tudnánk, hogy miért tolják most jelenleg Millie Bobby Brownt, meglepődnénk, hogy mennyi szerepet kap, de a Stranger Thingsből ismert, folyton szörnyekkel hadakozó lány szerencsére totál hiteles és nagyon jó pillanatokat kapott, a többiek leginkább semmilyenek és hozzák a kötelezőt. A látvány egyébként elég pazar – főleg, mert ez az egyik legnagyobb erőssége -, és a leadben említett szimbolika elég erős, de sajnos totál félrement és itt jönnek a hibák, amik mellett képtelenség elmenni.

A szörnyek elvileg szeretnék a világot lerombolni, hogy újra felvirágozhasson, emiatt az embereket szeretnék kiirtani. A rengeteg atom és radioaktivitás, amivel a szörnyeket támadják az emberek, már annyi sugárzást bocsátottak ki, hogy rég kihalt volna a film közepén az egész mindenség, de érdekes módon ebben a világban az atom csak addig terjed, amíg a sugara látszódik, utána már minden nagyon biztonságos (kit érdekel a szél, „Yeah science bitch!”). A szörnyekről tök király érdekességeket tudhattunk meg, mivel kutatták őket, ebből még bőven elfért volna a játékidőbe, helyette felesleges kergetőzések és megalapozatlan morális viták folytak, amihez nagyon érződött, hogy hiányzik a jó dialóg. Egyedül a távol-keleti filozófiát megcsillantó japán szereplők bölcseletei hangzottak érdekesnek, viszont ez áttolta a szereplőket a sztereotip karakterek mezejére. Egy filmben belül arányaiban mérve sok volt az önfeláldozó hajlamú hősök száma, valamint az utolsó pillanatban jön Godzilla és megment minket is már a sokadik húzásra inkább fárasztó volt, mint megnyugtató pillanat.

Összességében a kliséket kiszedve és több történelmi és mitikus dolgot behozva akár egy újtípusú, a Földet reprezentáló tanulságos szörnyfilm is lehetett volna, kissé filozofikus beütéssel, így viszont a szokásos blockbuster hullámot meglovagoló, eszement pusztításokat kvázi hétköznapi párnacsataként érzékeltető látványorgia lett, amit azért egyszer lehet élvezni a moziban is.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Kit Harington rehabra ment alkohol és stresszkezelési problémái miatt
Következő cikk A kád a filmtörténelem egyik legizgalmasabb helyszíne

1 Comment

  1. […] Godzilla II. – A szörnyek királya – kritika – A Hetedik Sor Közepe […]