Little Boy Blue 1. évad – kritika


Little Boy Blue 1. évad – KRITIKA, készítő: Jeff Pope, szereplők: Stephen Graham, Sinead Keenan, Brían F. O’Byrne, brit krimi és drámasorozat, 45 perc, 1 évad, 2017.

Tíz évvel ezelőtt, fényes nappal, lelőttek egy 11 éves kisfiút az utcán Liverpoolban. A túl fiatal Rhys Jones épp fociedzésen volt pár száz méterre az otthonától, amikor értesítették a szüleit, hogy fiukat meglőtték és az utcán fekszik. Ezt a valóban megtörtént, teljesen értelmetlen halálesetet meséli el a Little Boy Blue, amiben torokszorító a gyász, fordulatos a nyomozás és egy egész város dühe rajzolódik ki a jelenetek alatt. Angol minisorozat, a szokásos jól eltalált hangulattal, ami talán nem a legjobb darab ebből a fajtából, de a tény, hogy a története igaz, az nagyon súlyosan szomorodik rá a nézőre.

A Little Boy Blue egy összesen négy részből álló miniszéria, ami bár igaz történeten alapul, attól függetlenül abszolút kerüli a dokumentumfilmes stílust. A részek előtt is elmondják, hogy a történethez természetesen hozzáírtak jeleneteket a dramatizálás érdekében, de a sorozat elkészítéséhez az elhunyt kisfiú szülei is besegítettek. Olvasták a forgatókönyvet, beszélgettek a színészekkel és kiegészítették a sztorit a valós tapasztalataikkal. 2007-ben az ügy nagyon megrázta egész Liverpoolt, mindenhol erről lehetett hallani. A 11 éves Rhys hatalmas focidrukker volt, akinek a kedvenc csapata meg is emlékezett a kisfiúról az egyik meccsükön. A temetésre százak mentek el, többek közt mindenféle futball-csapat játékosai, hogy részvételüket fejezzék ki a családnak. Ez a nyomozás nagyon magas prioritással bírt, 300 rendőr és specialista dolgozott rajta, hogy elfogják a tettest. Rengeteg bejelentés érkezett telefonon arról, hogy ki követte el a gyilkosságot, hiszen a környéken ez egyfajta nyílt titok volt, mivel az áldozat egy helyi kamaszokból álló rivális bandaháború áldozata volt. Az ügyet azonban nyolc hónapig építette a rendőrség, mert megalapozott bizonyítékokra volt szükség, hogy semmiképpen ne ússza meg a banda a bűntettet.

Ezek azonban inkább csak a tények, a színtiszta, szar valóság, hogy egy gyerek meghalt. Ezt formálta az itv sorozattá, amiben a gusztustalan hatásvadászat helyett inkább egy korrekt történetmesélésre és valódi gyásszal bíró drámára fektették a hangsúlyt. A nyomozás izgalmas, de reális fordulatok vannak benne és nagyon ésszel működik, amiben logikusan jutnak egyről a kettőre. Ezenkívül hiába vagyunk szinte biztosak benne, hogy kik voltak az elkövetők, valahogy nem erőlteti ránk, hogy egyértelműen utáljuk őket. Inkább bemutatja azt a közeget, ahonnan ezek a kamasz srácok jöttek, megismerjük a hoodot, ezeket a trash fiatalokat, akiket a társadalom se fogad be könnyen, de persze ennek is érthetőek az okai. A rendőrség nincs olcsó magasságokba emelve szentként, de érzed rajta azt a kifejezett igazságszolgáltatási szándékot, ami nem tűri tovább az ilyen kamaszokból összeverődött gangeket, akik úgy viselkednek, mintha katonák lennének. Nem a saját becsületükről van szó, hanem a gyerekes játékaikról, amikben az általuk istenített tiszteletet összekeverik a félelemmel és a megfélemlítéssel. Egyszerűen csak önző és sekélyes bűnözök, akik egymásnak pózolnak. A sorozat nem próbál meg túláradó életbölcsességekkel operálni, de vannak benne komoly monológok. Például amikor az édesanya arról beszél, hogy sokan azt mondják a fia rossz helyen volt, rossz időben, amitől iszonyatosan dühbe jön, mert szerinte a fia pontosan ott volt és pontosan akkor, ahol lennie kell egy 11 éves kisfiúnak: fociedzésen. Az ilyen jelenetektől lesz őszintén bicskanyitogató a Little Boy Blue, mert engedi átéreznünk az élet végtelen nagy tévedését, ami ellen tehetetlenek vagyunk.

A színészek brutálisan életszerűek, a nagyon emberséges rendőrt alakító Stephen Graham, aki leginkább az Ez itt Angliábál és a Blöffből ismert, a legnagyobb húzónév a sorozatban. A szülőket alakító színészek nagyon erősre sikerültek. Sinead Keenan, mint gyászoló édesanya, már az első részben, amikor a lelőtt fiát a kezében tartja, simán képes megríkatni a nézőt. Minden mozdulatában és könnycseppjében, homlokának ráncolatában átérzed, hogy egy ilyen esetet tényleg nem lehet feldolgozni, csak óráról órára túl kell élni az életet, amiben már nincs ott a fiad. Brían F. O’Byrne, az apa, már sokkal inkább magába zárkózva, mondhatni illedelmesen próbál meg túl lenni a történteken. A párnak amúgy a valóságban ráment a házassága az esetre, de elvileg azóta már kibékültek.

Rhys idén lenne 18 éves, de a szüleinek örökre egy 11 éves fiú marad. A Little Boy Blue egyértelmű erőssége, hogy a nézőben végig ott van a tény, hogy amit lát, az valóban megtörtént. Borzasztó és szívszorító, de ugyanakkor a sorozat méltón emlékezik meg erről a tragédiáról.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Hét nővér - kritika
Következő cikk Az online junkie dilemmája: Netflix vs. HBO GO?