Floridai álom (The Florida Project), írta és rendezte: Sean Baker; szereplők: Brooklynn Prince, Bria Vinaite, Willem Dafoe; (nagyon) színes, amerikai ifjúsági dráma; 2017, 111 perc (16)
Az Óperencia határán
Floridát, mikor nem Miami alvilága van központban, leginkább egy paradicsomként látjuk. A napsütés és a mese színei most is megvannak, sőt nem egyszer kacagunk, ám ezúttal a levegőt egy folyamatosan nyomasztó, szinte dokfilmes hangulat lengi át, mely a film indirekt kettős nézőpontjával válik igazán mesterivé. A díjszezon egyik legkedvesebb egyben legdrámaibb filmjét nézni vegyes érzés, de hatása velünk marad.
„The Florida Project” – ezen a néven emlegette Walt Disney a maga floridai álmát, a nagyszabású Disneylandre végződő beruházását Orlando agglomerációjában a ’60-as évek közepén. A park turisztikai és esztétikai szempontból jó hatással bírt, ám a környék maga mégiscsak a környező külvárosokból áll, ahol főképp átutazni, nem élni „szokás”. Mi azonban pont a nem átutazó szegények (ha elmész moziba megnézni a filmet, már akkor gazdag vagy hozzájuk képest) és a piti megélhetési bűnözők életébe kapunk némi betekintést. Meg a nyári szünetüket töltő elsős-másodikos, környezetük okán igen vásott kölykökébe.
Mi nézők kívülről szemléljük a szomorú sorsú, részben önpusztító felnőtteket, miközben a gyermeki ártatlanságon meg nem tudunk nem mosolyogni. Egy kis móka ott, egy kis szaladgálás itt, fagyira pénzkoldulás amott, igazából semmi gyerekidegen nem történik, ráadásul még az is viccesen van tálalva, amikor a „grund” egy új lakójának unokáját körbevezetvén lekapcsolják az áramellátást a lakóhelyükként szolgáló motelben. Fokozatosan emelve ezeket a végére eljön azonban egy pont, ami már túlmegy a gyerekcsíny határain.
A cselekményt el lehetne kezdeni mesélni, de fölösleges. Az egész csak úgy csordogál a maga epizódjaival, életszagú jeleneteivel és szereplőivel. A gyerekeken, kiváltképp Moonee-n kívül igazából három fontos szereplő akad: Moonee munkanélküli, még mindig húszas évei elején járó anyja, Halley, a motel vezetője, Bobby és voltaképp maga a motel mindenféle eseményével: a szomszédos helikopter leszálló zajával, a nudista öregasszonnyal, helyi pedofilokkal, és még sorolhatnám napestig. Ebből aztán kiszűrhető, hogy egy karakter és mondanivaló központú filmmel állunk szemben, ami tényleg szép lassan haladva hagy időt mindenre. Ez a túlnyújtottság érzetét adhatja, ami a tempó miatt részben indokolt is, de inkább csak a nyomasztó, ám szórakoztató hangulat kettőssége szokatlan. Ez nézés közben valóban szülhet kényelmetlen perceket (mert „mi ilyet nem tennénk”, mert Halley és Moonee kiválthat sajnálatot és undort egyaránt), ám – és ez köszönhető a nagyon hatásos, titokban, engedély nélkül forgatott kaotikus záró másfél percnek – ha hagytunk egy kis időt neki leülepedni, egyre jobban tetszhet majd, amit láttunk és minden kellemetlen érzet felértékelődik. Hagyjunk magunknak időt filózni a film utánra!
Talán azoknak, akik ódzkodnak a rendező, Sean Baker látásmódjától, kevésbé működik majd. Mert a film eseményei nem csak a párbeszédekben és előadásmódjukban (meg a néhol nem vígjátéki értelemben vett imprókban) életszagúak, hanem filmezési szempontból is. Baker előző alkotása még ennél is durvább volt, ugyanis három iPhone-nal forgatták 100 ezer dollárból. Itt azért már volt kemény két millájuk és rendes filmre is forgattak: ez a színes környezeten amúgy szépen látszik, hangsúlyos és néha az operatőr is jól játszik a „mesevilág hatással”. Kézi kamerás, mégis csak azért nem lesz found footage-szerű, mert a svenkek és a beállítások 1-2 lépésérzetet leszámítva mind stabilak, ráadásul pont elkerüli a reality műsorok szagát is. Emiatt aztán igen stílusos a rendezés, a színjáték meg tényleg mesteri a képeken. Utóbbi mintegy szimbólumként is működik. A szép színek mesések, akár a Disney, mégsem egy mesében vagyunk. Ez a párhuzam máshol is érzékelhető: Moonee-nak nincs lehetősége elmenni Disneylandbe, úgyhogy bekapcsol a fantáziája: a kis erdősségi tisztás, mint az állatkert; a válságban elhagyott lakatlan tóparti házak, mint az elvarázsolt kastélyok, és a szivárvány, aminek végén a kincs van. Disney mind, de mégsem.
Jöjjön egy „közérdekű” beiktatás. A rendezői látásmód miatt a főcímen kívül zene sincs, csak amiket a TV/rádió/telefon szolgáltat. Ez is kicsi kényelmetlenséget ad (a botfülűek rájöhetnek, milyen fontos szerepe van akár az észrevehetetlen, átlagos aláfestéseknek is), amit azonban szépen felold a finálé. Tuti, hogy igen keresett lesz nézés után(!) a zárószám, szóval ha rápörögsz, akkor tessék, itt lesz későbbre:
Persze mit sem érne minden egyediség, ha nem lenne ez jól előadva. Azonban a három fő karakter részéről ettől nem kell tartanunk. Willem Dafoe rutinból hozza a szigorú, mégis lágyszívű, a gyerekekre szinte már nagypapaként vigyázó/aggódó, de családapaként megbukott, magányos motelvezetőt, akit nem hiába imád mindenki. Közös jelenetei a lurkókkal az ifjúsági műfaj legjobb pillanataival vetekszenek és magával ragadó, szolid alakítása nem hiába helyezi a mellékszereplő Oscar matematikailag legnagyobb esélyesévé. Pedig tényleg nem csinál sokat, semmi harsány része nincs, csak úgy csordogál, mint a film.
A Dafoe fiát alakító Caleb Landry Jones még az egyetlen, valamennyire (de arcra biztos) ismert színész a stábban. Egy-két névtelen, vagy örök mellékszereplőn kívül a Dafoe melletti fontos szereplők lényegében kivétel nélkül elsőfilmesek, ami a két főszereplő miatt lehetett volna kardinális kérdés, de ők is megérdemelnek minden dicséretet. A felelőtlen, lánya iránt mégis szeretetteljes Halleyt az amerikai-litván, csak érettségivel rendelkező Instagram modell, (szóval ilyen is van, jó tudni) Bria Vianite alakítja. Nem tudom mennyire állt tőle távol a karakter, hogy mennyi volt a tényleges színészet a játékában, mindenesetre a szerepre telitalálat volt. Miközben látjuk, szembesülünk a figurával, szörnyű belegondolni, hogy sokaságban léteznek ilyen anyukák. Fikció, de mégsem és ez így igen erős kettősség.
Brooklynn Prince személyében pedig egy igazi sztár van születőben. Korához, a szerep elvárásaihoz és színészi tapasztalatlanságához mérten ez az alakítás simán egyenértékű a kis Jodie-hoz a Taxisofőrből, vagy Natalie-hoz a Leon, a profiból. Hét évesen szinte csak feleannyi, mint a fenti példák és kis tapasztalattal, 13-14 éves korára bőven kiforrhat olyanná. Ha lenne az Oscaron „év felfedezettje” díj, Timothée Chalamet minden hype-ja ellenére sem feltétlen lenne esélyes. Már a film közben elvarázsol, majd még ránk dobják a záró jelenetet…
Brooklynn Prince – The Florida Project
Brooklynn Prince winning the Critics' Choice Awards 2018 for Best Young Actor/Actress is the cutest thingThe Florida Project A24 http://bit.ly/2mFPaRN
Közzétette: The Playlist – 2018. január 14.
A Floridai álom tehát messze van kaliforniai társától és nem csak az USA-t tekintve. Hagyni kell időt emészteni (közvetlenül a film után elkezdve!), nagyon erőteljes, irgalmatlanul kettős, néha igen kényelmetlen (pláne ha jó szülője valaki a 4-7 éves korosztálynak, számukra akár balul is elsülhet), de a csomagolás, a mókás hangulat, a gyermeki báj és a stáb ezt kompenzálja. Nem annyira brutálisan személyes dráma, mint a Régi város, de egyediségével felér hozzá. Talán csak felemássága miatt nincs meg a maximum pontszám, de vajon egységesen búskomor, végig gyermeki hangulattal is ugyanilyen hatásos lenne?
Aligha…
