Thelma – kritika


Thelma, rendező: Joachim Trier, szereplők: Eili Harboe, Kaya Wilkins, Henrik Rafaelsen, Ellen Dorrit Petersen, norvég erotikus thriller, 116 perc, 2017. (16)

Felnőttnek lenni nem a világvége

A norvégok Oscar-nevezettje már nincs versenyben, de az, hogy idáig eljutott, már sejteti a minőséget, amiben valóban nem kell csalódnunk. Vérbeli északi mozi, mely az azonos neműek iránti vágyódás okozta frusztrációt egy szuperhős képességeivel kombinálja.

A mélyen vallásos családban, mindentől és mindenkitől távol felnövő Thelma (Eili Harboe) Oslóba megy egyetemre, ahol kitárul előtte a világ. A hallgatag, visszahúzódó lány megismerkedik az egzotikus szépségű Anjával (Kaya Wilkins), aki bevezeti a társasági életbe, a cigaretta és az alkohol iránti kísértés és az azonos nem iránti vonzalom egyszerre új, izgalmas és gyötrő.

A lány természetfeletti képességei elemi erővel törnek fel, ami meglehetősen ijesztő dolgokhoz vezet. Valószínűleg sokunknak megvan Stephen King Carrie-jének zuhanyzós jelenete. A bigott katolikus nevelésben részesült 16 éves lány első vérzésén történő élcelődés és a bűntudat felszínre hozzák elfojtott telekinetikus képességeit, melynek egy egész kisváros lesz a kárvallottja. A Thelma valahol ugyanezt mondja el modernebb köntösben, az északi mozik stílusában. Felismerve nemi identitását, Thelma tart szülei reakciójától, erős benne a szégyenérzet, ráadásul érzelmeivel és vágyaival visszaélve néhány diáktársa gúnyt űz belőle. Apropó szülők. A lánynak minden nap be kell jelentkeznie, ami látszólag a kötődésről, a törődésről és az aggodalomról szól, valójában a lány gondolatai, érzelmei és tettei fölötti teljes kontrollról, ez inkább afféle számonkérés. Mindenkit idegesít, ha a vonal túlsó oldalán a másik hosszan hallgat, a kínos csend egy újabb fegyver a szülők kezében. Nekik persze jó okuk van erre és még csak nem is a vallásos meggyőződésről és nevelésről van szó.

A sokkoló nyitójelenet – miközben megy a cselekmény még percekig a hatása alatt vagyunk – akkor játszódik, amikor Thelma még egészen kicsi és már itt érezzük, hogy ezzel a családdal valami nincs egészen rendben. Az ezt követő évekről szinte alig van információnk, annyit tudunk, hogy az orvos apa inkább támogatja és táplálja, mintsem ellenzi lánya természettudományos érdeklődését (a mélyen vallásos orvos egyébként is egy érdekes emberfajta). Nem tudjuk, Thelma milyen közösségbe járt és ott milyen hatások érték, az minden esetre látszik, hogy az egyetemi élmények alaposan felkavarják. A tisztánlátáshoz a cselekmény visszakanyarodik a nyitójelenethez, sőt, még régebbre, a megoldás a távoli múltban keresendő. Bár a Thelma hivatalosan erotikus thriller, én inkább misztikusnak nevezném. Az erotika kimerül az együttalvásban és az ábrándozásban, egy csóktól még egyetlen film sem lett erotikus. Ez a film nem a testiségről szól, hanem sokkal inkább az elme és a lélek vívódásáról, a tettek nem az erotikában nyilvánulnak meg, hanem a telekinetikus jelenségekben.

Joachim Trier az egészet úgy építi fel, mint egy szuperhős eredetet történetét, aki valamilyen hatásra emberfeletti képességekre tesz szert, majd – több-kevesebb sikerrel – megpróbálja uralni azt. Ez a hatás azonban a szuperhős filmektől eltérően nem valami véletlen baleset, sugárzás, pókcsípés stb., hanem valami egészen más, melyet sok év után a felnőtté válástól és azon belül is az azonos nem utáni vágyódástól való félelem éleszt fel. A képesség ugyanis már korábban is megvolt Thelmában, a film – sokkoló – magyarázatot ad a miértekre és hogyanokra.

A Thelma egy okosan megszerkesztett és érzékien tálalt szerelmes film, vagy ha jobban tetszik, felnövés történet, mely a skandináv mozikra jellemzően az egyén sorsán keresztül univerzális problémákat vet fel és társadalomkritikát fogalmaz meg, mindehhez a thriller (időnként a horror) eszköztárát felhasználva.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Gengszterzsaruk - kritika
Következő cikk Új előzetest kapott a Tomb Raider