Gengszterzsaruk – kritika


Gengszterzsaruk (Den of Thieves), írta és rendezte: Christian Gudegast, szereplők: Gerard Butler, Pablo Schreiber, O’Shea Jackson Jr., 50 Cent, Evan Jones, amerikai akció-dráma, 2018, 140 perc (16)

 

Szemtől szemben muszklikkal

Igazából a hasonlat nagyon direkt, ugyanis a sztori hajaz az 1995-ös klasszikusra, amiben AL Pacino és Robert De Niro feszültek egymásnak face to face Los Angeles utcáin. A szitu ugyanaz: egy bankrablást végrehajtani, azonban a korszak más és ezt észben tartva tudott a film nem lesüllyedni egy nevetséges gengszterparódiába, ugyanis tűpontosan ábrázolja, hogy napjainkban milyen durva biztonságtechnikai ellenőrzéseken kell átjutnia az embernek, hogy bankot rabolhasson. És ezt el is hisszük nekik.

Merriman (Pablo Schreiber, aki sorozatokban már megcsillogtatta tehetségét, lásd Orange is The New Black és Amerikai istenek) az egyik legprofibb bankrabló hírében áll és nemrég szabadult. Életében soha semmit nem ért el, azonban egy valamiben sikeres: a tökéletes szervezésben és egy profi csapat összeállításában, így esze ágában sincs szakmát változtatni, miután kiszabadul a börtönből. Nagy ellenfele Big Nick Gerard Butler alakításában, akit sikerült olyan cinikus fizimiskájú rendőrre fazonírozni, mint a Rendes fickókban Russell Crowt. Merriman az ő Moby Dickje és teljesen egyenlő félként kezeli, így a csapatával igyekeznek mindig taktikai lépésekkel megelőzni az ellenfél gondolkodását, több-kevesebb sikerrel.

Russell Crowe a Rendes fickókból és Gerard Butler a Gengszterzsarukból. Mint két tojás.

Szuper maga az ötlet, hogy különböző képrögzítő eszközökkel (drónokkal, Go Proval és térfigyelő kamerákkal) ábrázolják a rablások egyes jeleneteit, így a filmet indító adatok, melyek azt bizonyítják, hogy Los Angeles a bankrablások fővárosa, ahol 48 percenként kirabolnak egy bankot, teljesen hitelesen megállja a helyét. A karakterek nyilván felszínesek, egyedül Big Nick családjának körülményeit szemlélhetjük meg mélyebbről, hogy milyen attitűdöt is követel egy kvázi „szuperzsaru”, aki egyébként szintén megszeg minden előírást és nagyon ösztönösen cselekszik. Pont emiatt a film és a párbeszédek is hangsúlyozzák, hogy akár a felállás fordított is lehetne, hiszen mindkét oldalon profi és jól képzett exkatonák és exfocisták vannak, akik anno együtt is játszottak, csak a sors döntötte el, hogy ki melyik oldalra kerül ebben a történetben.

Egy nagyon patent heist movie lett így a Gengszterzsaruk, ami a már említett Szemtől szemben koncepcióját követve behozta a bankrablás kivitelezését a XXI. századba és szinte félelmetes, hogy mi mindenre kell gondolni, hogy egyáltalán bejuthasson az ember a széfig, de onnan még ki is kell jutnia. A klassz kameramozgások és a zseniális zene, amit Cliff Martinez prezentál nekünk (Drive – Gázt!, Neon démon, Csak Isten bocsáthat meg..) nagyon badass hangulatot varázsolnak és nyomatékosítják, hogy itt valóban életre-halálra megy a dolog. A látványhoz még plusz hozzátesz a rengeteg félmeztelen jelenet és a teletetovált izomtömegek, ami mind a rendőrök, mind a bűnözők oldaláról megvan, így hangsúlyozva még jobban a harcok volumenét. Az akciójelenetek kvázi sablon lövöldözésből állnak, ami tök jól illik a koncepcióhoz, ugyanis a film végig a logikai és a taktikai síkon mozgott, és ezt az akciók is jól tükrözik.

Amiért nem lesz maradandó ez a film, az egyedül az újdonság hiánya. Nagyon erős műfaji filmről beszélünk, a karakterek pont eltaláltak, 50 Cent is feltűnik benne, de szerencsére csak annyi szöveget kapott, amennyivel még elbír. A karakterek nagyon klisések, minden csapattag valamilyen egyedi jellemvonást képvisel, pl. a zsaruknál egy ember csak a káromkodásért felelős, amiből így adódik néhány jellemkomikumon alapuló vicces pillanat.

Gudegastnak ez az első rendezése, eddig inkább írta a hasonló skripteket, az ő szüleménye a Túl mindenen vagy a Támadás a Fehér Ház ellen – London ostroma 2., így még akár egy profi műfaji filmes rendező is válhat belőle, ha így folytatja. Az arányokat jól eltalálta, azonban az újítástól láthatóan félt, a biztonságos sávban megmaradva viszont egy végig érdekes és korrekten összepakolt rabló-pandúr filmet kapunk.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Fellini és Sorrentino Rómája
Következő cikk Thelma - kritika