A víz érintése (The Shape of Water), rendező: Guillermo del Toro, szereplők: Sally Hawkins, Michael Shannon, Richard Jenkins, Michael Stuhlbarg, Doug Jones, Octavia Spencer, amerikai dráma, fantasy, 123 perc, 2017 (16)
A kortalan tanmese érintése
Talán elfogultság, talán a korszak teszi, de ebben a hipermodernizmusban néha olyan jól esnek az olyan filmek, amik nem akarnak túl bonyolultak lenni, sem erőlködve vizuálisan túlnőni mindenen, csupán létezni akarnak, és a létezésről úgy értekezni, hogy direkt idéznek meg klasszikusokat, ahogy Guillermo is teszi: egyszerre tiszteleg az 50-es évek nagy klasszikusai előtt, a szörnyfilmek előtt és reflektál magára, mint a fantasztikumba oltott kisrealizmus megteremtőjére.
A történet egyszerű, mint a bot, de pont emiatt olyan nagyszerű, mivel del Toro saját bevallása szerint is egy óriási szimbolizmus, ami vitathatatlan. A történet nagyon sekélyes, de végtelenül romantikus, és egyértelmű remake-je az 1954-es klasszikus, A fekete lagúna szörnyének, ahol mind küllemre, mind sztorira egy és ugyanazon lényről beszélünk. A főszereplő Elisa, a néma lány, aki egy szigorúan őrzött kormányzati épületben takarítónő. Egyszer csak felfigyel rá, hogy egy idegen lényt szállítanak a helyre, aki olyannyira felkelti az érdeklődését, hogy hamarosan mélyebb érzelmeket kezdenek el táplálni egymás iránt, aminek kiteljesülését még a gonosz és rossz emberek sem akadályozhatják meg.
Ha mélyebben szeretnénk elemezni, vagy nem köszönne ránk lépten-nyomon a csodás hangulata (ami engem nagyon az Amelie csodálatos életére emlékeztetett), akkor akár egy nagyon beteg fajok közötti közösülés torz végterméke is lehetne ez a film, ami semmi másra nem jó, csak arra, hogy del Toro megbotránkoztasson minket és kiélje beteg vágyait rajtunk, nézőkön. Azonban az átütő szimbolika, amit már említettem, egy percre sem enged minket arra gondolni, hogy ez a kapcsolat nem természetes és nem az egyik legártatlanabb szerelem, amit valaha láttunk a filmvásznon. Eleve a történet nagy részét egy fekete nő „narrálja”, Zelda (Octavia Spencer), aki a 60-as években egyszerre a feminizmus élhangja, valamint az afroamerikaiak kiragadott képviselője. Elisa másik barátja Giles, az idős meleg festőművész, akit nemi identitása miatt elég élesen kizárt magából a közösség és Elisával családként tekintenek egymásra. Így lefordítva a társadalom peremén lévő emberek próbálnak megmenteni egy szintén kirekesztett „személyt”, a lényt, aki magatartásában semmiben nem különbözik embertársainktól, hiszen jelbeszéddel ő is tud kommunikálni. Így kicsit tekinthetünk rá úgy is, mint korunk E.T.-jére, aki akkoriban a maga nemében egyszerre volt az akkori társadalom éles kritikája és egy kedves mese az elfogadásról.
Nagyon meghatóan van ábrázolva a magány, a szenvedély, a valakivel lenni akarás kérdésköre, és talán olykor giccsbe is hajlik a dolog – még a kiragadott táncjelenet is működik, de épphogy – nagyon őszintén ábrázolja, hogy mennyire lehet ragaszkodni egy ember személyiségéhez, lényének különlegességéhez és egyediségéhez, ami más szemében taszító, de akivel megérteti magát, számára a legvonzóbb dolog lesz a világon.
A filmben rengeteg easter egg van mind del Toro korábbi filmjeire reagálva (Doug Jones volt a Hellboyban is Abe, a „Kétéltű ember”, egész hasonló maszkkal), Elisa egy mozi felett lakik, és imádja a filmeket. Csodás sanzonzene szeli át a jeleneteket, valamint az énekes-táncos produkció díszlete Elisa fantáziájában Fred Astaire-t és Ginger Roger-t idézi meg, valamint az 1943-as Hello Frisco, Hello című filmet, ahol először hangzott el ez a remek zene, ami szerintem mindenki fülében megragad majd. Az atmoszféra hibátlan és Michael Shannon sosem volt még ilyen gonosz, Michael Stuhlbarg pedig ilyen ártatlan (idén már remekelt a Szólíts a neveden!-ben is).
Nagyon erősen látszik rajta, hogy egy filmbolond készítette a filmek szerelmeseinek, mindemellett ez egy tökéletes randifilm, ami valós és megható emberi érzelmekről mesél egy fantasztikumba burkolt romantikus alkotásban.
