Foxtrott (Foxtrot), rendező: Samuel Maoz, szereplők: Lior Ashkenazi, Sarah Adler, izraeli-német dráma, 108 perc, 2017. (16)
Katonák voltunk
Izraelben háborúellenes filmet csinálni nem feltétlenül szerencsés dolog, de a tények azt mutatják, hogy sok emberben ott vannak a Foxtrott által közvetített érzések és gondolatok, talán nem véletlen, hogy éppen ezt az alkotást nevezték be az Oscarra.
Mikhael és Dafna lakásába katonák csöngetnek be azzal, hogy katonáskodó fiúk szolgálatteljesítés közben elesett. A hír hallatán az asszonyt be kell nyugtatózni, a férfi hol csendes, hol hangos és indulatos gyászba kezd. Nem sokkal később újra becsengetnek, egy másik hírt hozva, az események szürreális láncolatát elindítva ezzel. A gyász egy folyamat, amit nem lehet csak úgy félbeszakítani vagy megfordítani. Izrael állam a megalakulása óta több alkalommal is fegyveres konfliktusba keveredett a szomszédos országokkal, napjainkban is korszerű és erős hadsereget tart fent, amiben a fiatalok számára kötelező a katonáskodás. A továbbtanulás, családalapítás, munkakeresés, a tehetségük kibontakoztatása helyett őrizhetik a homokot a sivatagban az arra poroszkáló tevéknek szalutálva.
A gyászoló család még fel sem fogta, mi történt, máris el van intézve minden, nyugtató beadva, kedvenc zene kiválasztva, de közben mindenki zavart és keresi a helyét a történetben. Az ország lakói úgy csak azért érezhetik biztonságban magukat, mert ezek a fiatalok őrzik a békét, miközben ők egyben valakiknek a rokonai, barátai, ismerősei, szerelmei. Ez a furcsa kettőség, ez a hasadt tudatállapot mindvégig jelen van a filmben, jól mutatva, hogy bár sok évtizede van erre berendezkedve az ország, igazából soha nem lehet ezt maradéktalanul elfogadni és feldolgozni.
A forgatókönyvíró-rendező Samuel Maoz lánya ezzel a busszal járt minden nap iskolába, és amikor a merénylet történt, a telefonvonalak túlterheltsége miatt nem tudta elérni. Sokáig azt hitte, ő is az áldozatok között van, ezt a lelkiállapotot írta bele filmjébe. A cselekményt három részre tagolta, az első a sokk és feleszmélés, a második a hipnózis, a harmadik pedig a mozgás, főszereplői pedig (sorrendben) az apa, a fiú és az anya. A jelenetek gyakran felülről vannak fényképezve, érdekes látni, hogyan mozognak a szereplők a különböző lelkiállapotokban. A foxtrott nem csak a filmbéli katonák hívójele, fontos szerepet kap maga a tánc is, melynek lényege, hogy a táncos néhány lépés után ugyanoda tér vissza, ahonnan elindult. Ez tulajdonképpen az emberi sorsot jelképezi, a semmiből jövünk, kicsik vagyunk ezen a világon, ténykedünk, talán nyomot is hagyunk, majd ismét eltűnünk a semmibe.
Maoz magas művészi értékkel dolgozza fel a fent említett paradoxont, azt a (hamis?) biztonságérzetet, amibe a szeretteink elvesztése iránti aggodalom vegyül: a tehetséges, vágyakkal, tervekkel teli – az életüket gyakran a semmiért feláldozó – fiatalok elvesztését, az értelmetlen halált és háborúskodást. Az előzetesben látható – unalom szülte – fantasztikus táncot Gefen Barkai követi el, akiről a neve alapján még azt is el tudom képzelni, hogy magyar gyökerekkel bír.
