Gotti, rendező: Kevin Connolly, szereplők: John Travolta, Spencer Lofranco, Kelly Preston, Ella Bleu Travolta, amerikai életrajzi dráma, 105 perc, 2018. (16)
40 éves a Grease, de John Travolta nem csak emiatt bukkan fel most ismét. Új filmjében John Gottit, az olasz-amerikai maffiavezért alakítja.
Akkor ez most dráma, életrajz vagy gengszterfilm? Talán mind, talán egyik sem.
Gotti történetét sokan ismerhetik: a 60-70-es évektől aktív amerikai gengszterről szóló hírek bejárták a világsajtót. Ragadványneve volt (többek között) a Teflon Don, mivel sűrűn sétált ki a bíróságról szabadon, bűn nem ragadt meg rajta, miközben mindenki pontosan tudta, hogy ki ő és mit csinál. Ezt példázza a feleségének egyik nagyon finom válasza is a riporternek adott kérdésre a bíróságról kifele haladva: Tudja, mivel foglalkozik a férje? – Pénzt keres.
Kevin Connolly (Törtetők, Nem kellesz eléggé) a műfajtól már megszokott a több idősík közötti ugrálásra építi fel filmjét. Travolta Gottija egy időn-téren kívüli, örök valóságból narrálja a film cselekményét, magyaráz, információt ad arról, ki kicsoda a Cosa Nostrában és köztük milyen viszonyrendszert érdemes feltételezni. Ebből a ’transzcendens világból’ indítja útjára a sztorit: „Az élet kétféleképp végződhet. Halál vagy Börtön. Mindkettő megvolt.”
Gotti utolsó, öreg, betegeskedő éveit a börtönben tölti, ahol egy hosszú jelenetben a fiával (Spencer Rocco Lofranco) beszélget. Ez a szekvencia tűnik fel újra és újra, így ahogy egyre jobban értjük a sztorit, annál inkább érezzük, hogy közelítünk a mostba, amikor Travolta arca már nem olyan feszes, mint a hetvenes években.
A történet középpontjában furcsa mód nem a bűnözés, a cosa nostra ügyei, vagy a gyilkosságok állnak. Bár erre lehetne gondolni, mivel a legtöbb konfliktus a családon belüli rivalizálásból, vérbosszúkból ered. Ezzel ellentétben érdekes módon csak egyszer hangzik el (és az is futólag, nem túl nyomatékosan), hogy tulajdonképpen pontosan mivel is foglalkozik Gotti és a család: az alkohol, a szerencsejáték vagy épp a drog a fő profil? Úgy tűnik a készítők szerint, nem lényeges.
A Gotti inkább (szűkebb értelemben) a családra, az emberi kapcsolatok elkorcsosodására és erősödésére épít. Persze átemel nagyon jellegzetes, ikonikus képeket is: az elsőszülött fiú belekeveredése a bűnözésbe és a családba, a klasszikus kivégzési módszerek felvonultatása (pl. autó felrobbantás) a ranglétrán való feljebb jutás ára/ következménye és így tovább. De a legtöbb fontosnak mondható elem mégis inkább a személyes vonalhoz köthető. A kisebb fiúk és barátok halála, a nagyfiú konfliktusai az apjával és a család többi tagjával. Az ilyen fontosabb élethelyzetek között kulcspontként ugrál a film, ezzel vezetve minket előre.
A dialógusok stílusában is kettősséget lehet megállapítani: egyszer nagyon fellengzős mondatokat hallunk, sűrűn legtöbbször a börtönben folyó beszélgetésben vagy az olyan pillanatokban, amikor az Apa valami nagy tanácsot akar áthagyományozni. Ezzel ellentétben a többi családi beszélgetés pl. a feleséggel, Victoriával (Kelly Preston) általában vicces, őszinte és életszagú.
De Connolly ennek ellenére egy pillanatra sem enged kizökkenni, ugyanis az archív felvételek segítenek visszahelyezkedni abba az időbe, amikor Gotti a virágkorát élte, miközben egyfajta dokumentarista jelleggel turbózzák fel a filmjét: a híradók, felvételek a tüntető tömegekről, interjúk.
Gottit ugyanis imádta a tömeg. Olyan személy volt, aki az átlagember véleménye szerint nem volt veszélyes, mivel csak a „saját fajtáját” ölte, de egyébként rendet tartott az utcákon és a családok között is. A film végére betűzött kép –és videóválogatás az ikonikus, amerikai népdalból átdolgozott Animals szám coverjével, a House of the Rising Sunnal pedig tökéletesen tükrözi ezt a hangulatot.
A Gotti bár nem fog a nagy gengszterfilmek kánonjába kerülni, szerencséjére itt van neki Travolta, aki hosszú idő után végre megkapta a neki kijáró egyszemélyes showt, a bizalmat pedig alaposan meg is hálálja, ugyanis nélküle nem működne az itt látott varázs.