Sodródás – kritika


Sodródás (Adrift), rendező: Baltasar Kormákur, szereplők: Shailene Woodley, Sam Claflin, amerikai akciófilm, kalandfilm, dráma, 96 perc, 2018. (12)

Jóban, rosszban

Baltasar Kormákur ezúttal Shailene Woodleyt és Sam Claflint szadizza a nyílt vízen, ők pedig hálából szardínián élve próbálták meg túlélni a forgatást.

Tahiti 1983. A húszas éveiben járó Tami Oldham (Shailene Woodley) és a harmincas éveiben járó Richard Sharp (Sam Claflin) története szerelem első látásra.  Mindketten nagy világjárók, akik – eltérő okok miatt – korán elhagyták az otthonukat. Richardot egy ismerős házaspár megkéri, hogy vigye haza vitorlásukat az Egyesült Államokba, cserébe kap 10 ezer dollárt (ami nagyjából egy évre fedezi utazásai költségét) és egy első osztályú repülőjegyet a visszaútra. Rövid gondolkodás után a lány vele tart (a házaspár van annyira gazdag és jó fej, hogy az ajánlat mindkettejükre álljon). A Csendes-óceánon viharba kerülnek, hajójuk árboc nélkül hánykolódik a vízen.  Richardnak eltörik a bordája és a lába, Tami ápolja őt, miközben eredeti úti céljukat feladva megpróbálja a 3 ezer km-re lévő Hawaiira kormányozni a járművet.  Miközben 41 napig sodródnak, a vihar előtti időszakból kapunk pillanatképeket, így lesz a két idősíkból egy romantikus túlélőfilm.

Valahányszor valaki a határait feszegetve megsérül vagy életét veszti, a kommenthuszárok – akik legfeljebb a horvát tengerpartig hajlandóak elmenni otthonról – ellepik a netet, hogy „minek ment oda?”, „Darwin-díjat neki!” és hasonlók. Baltasar Kormákur az Everestben olyan emberek történetét dolgozta fel, akik a veszélyt felmérve léptek ki a komfortzónából, megmérettettek és elbuktak. Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki szerint a kalandvágy és a vakmerőség közé egyenlőségjelet tenni butaság. Jon Krakauer – aki részt vett az ominózus csúcsdöntésen és a filmet „totális baromságként” értékelte – az Ég és jég című könyvében nagyon jól mutatja be ezt az embertípust. A Sodródás szerelmi történetbe ágyazva mutat rá arra, hogy az esendőség, az elmúlástól való félelem ugyanúgy része az énjüknek, mint a szabadságvágy és az átlagosnál nagyobb kockázatvállalási kedv.

Ismerve Kormákur tehetségét és munkásságát, valószínűleg a legtöbbet hozta ki ebből a történetből, ami leírva és/vagy elmondva sokkal erőteljesebbnek tűnik, hiszen attól, mert valami a csodával határos, még nem mutat automatikusan jól a vásznon.  Néhány kamerát és a napszemüvegét beáldozva a szokásához híven megkínozta színészeit (a már említett Everest vagy a Fagyálló), ezúttal a nyílt tengeren, kétórányira a szárazföldtől forgatott, hogy filmje minél valóságosabbnak hasson. Ez inkább olyan dolog, amiben a rendező feltétel nélkül hisz, egy jó színész a zöld háttér előtt is működik és láttunk már olyan, a part közelében felvett filmeket, melyekről gondolkodás nélkül elhittük, hogy a hatalmas víztömeg kellős közepén játszódnak (a Titanic vagy a nálunk csak különleges alkalmakkor bemutatott, Oscar-jelölt, 2012-es Kon-Tiki). Valamiért még is jó tudni az ő filmjei esetében, hogy a vizet (hegyet, mikor mit) nem számítógéppel rajzolták és a színészek (akik ráadásul mindketten a method acting képviselői, így különösebb ráhatás nélkül is sanyargatták magukat) valóban szarul érzik magukat.

Szegény Claflin a film felében csak fekszik, és erős fájdalmai vannak, a melltartót csak igen indokolt esetben (kábé soha) viselő Woodley viszont él a lehetőséggel és rendesen odateszi magát. A történet, az alapanyag az, amiből nem lehet erősebbet kihozni, a vízen való hánykolódásból lényegében ennyire futja. Ugyanakkor, ha az emberi oldalát nézzük, két olyan fiatalt ismerhetünk meg (a nagyszerű színészi játékon keresztül), akik teljesen máshogy viszonyulnak a világhoz, mint az átlagember és – talán – ezt látva már nem az az első gondolatunk, hogy „minek ment oda?”, „Darwin-díjat neki!” és hasonlók.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk 1 másodperc minden Szomszédok fejezetből
Következő cikk Sylvester Stallone 72