Nyár (Leto), rendező: Kyrill Szerebrennyikov, szereplők: Teo Yoo, Irina Starshenbaum, Roman Bilyk, orosz-francia zenés film, 126 perc, 2018. (12)
Múzsa férjjel és gyerekkel
Egy film a szovjet undergound két fenegyerekéről és az egyikük feleségéről. Cannes-ban szerették, Oroszországban már kevésbé, rendezőjét a hatóság csalással gyanúsítja.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy az esküvői fényképeken csak a bajusz miatt lehet egymástól megkülönböztetni a szüleimet, de tény, hogy a hajuk nagyjából egyforma hosszúságú volt. A hetvenes években ez valószínűleg felért egy kisebbfajta lázadással és bár soha nem került szóba, biztos vagyok benne, hogy szigorú, konzervatív és felelős pozíciót betöltő, köztiszteletben álló nagyapámnál kiverte a biztosítékot. Apám mesélt arról az időszakról, amikor egy könnyűzenei koncertre nem mehettél be nyakkendő nélkül. Képzeljünk el egy rock klubot, ahol ülni kell az egész koncert alatt és egyedül a taps engedélyezett. A Nyár a nyolcvanas évek Szovjetuniójában játszódik és hiába telt el azóta sok év, rendezője ellen csalás gyanúja miatt eljárást folytat a hatóság. Pedig nagyon óvatos rendszerkritikát fogalmaz meg, de úgy látszik, a humor nem mindenkinek jött át, esetleg túl sokan ismertek magukra.
Persze hiába mutat be olyan zenészeket, akik lázadó természetük ellenére képesek voltak alkalmazkodni (nem megalkuvásról van szó, félreértés ne essék) és megtalálták a közös hangot a rendszerrel, azért pontosan látszik, hogy ez az egész egy felülről vezérelt valami, és a kultúrpolitika nem egy kitalált szó. Amitől működik, hogy a legabszurdabb helyzetek valódiságában egy percig sem kételkedünk. Az Illés, Metró, Omega stb. tagjai valószínűleg képkockáról képkockára hasonlóan élték meg ezt a korszakot, ahogy koncerteztek, lemezt adtak ki, és ami talán a legfontosabb, ahogy a dalszövegeket lenyomták az elvtársak torkán. Főszereplői, Mihail „Mike” Vasziljevics Naumenko és Viktor Robertovics Csoj a rockzene meghatározó alakjai voltak a szovjet érában. Mindketten korán távoztak, Viktor 28 évesen vezetés közben elaludt és Moszkvicsával egy Ikaruszba csapódott 1990-ben, a 36 éves Mike pedig egy rablótámadás során szerzett fejsérülésbe (koponyalapi törés) halt bele 1991-en. Bő egy-másfél évtized adatott számukra a zenélésre, de ez egy igen termékeny korszak volt, melynek hatása elvitathatatlan és kultusza ma is él.
A tősgyökeres leningrádi értelmiségi családból származó Mike 5 éves korában már olvasott. Angolul tanult – innen a Mike név -, építésznek készült, de végül a zenélést választotta, a Szovjetunió egyik legnépszerűbb előadója lett (egyben a nyugati zenei kultúra elismert szakértője), zenei hagyatékának ma is rengeteg rajongója, követője van. A hetvenes években kezdett zenélni, 1981-ben alapította a Zoopark nevű rockbandát. Viktor ugyancsak Leningrádban született. A középiskolában már zenekarban játszott, művészeti vonalon tanult tovább, de tehetségtelennek tartották és eltanácsolták, ezért fafaragó végzettséget szerzett. Nagy Bruce Lee rajongó volt, akit koreai származásának (apai ágon felmenői a mai Észak-Korea területéről származtak, majd Kazahsztánban telepedtek le) köszönhetően sikerrel másolhatott megjelenésében. Feleségével és fiával szegényesen éltek, egy filmforgatás során beleszeretett a rendező asszisztensébe, ekkor külön költöztek, de a gyerek miatt soha nem váltak el. Tolsztoj regénye után zenekarának a Garin és a hiperboloidok nevet adta, később Kinora váltottak. A leningrádi rock klubba Mike vitte be, aki egyfajta mentorként volt jelen az életében. Szerebrennyikov filmje ezt az időszakot mutatja be, méghozzá Mike felesége, Natalja (Natasa) Naumenko visszaemlékezései alapján.
A Viktor és Natalja közötti vonzalom Mike számára is egyértelmű volt, aki mintha áldását adta volna erre, ami így egy igen bizarr szakmai kapcsolatot és férfibarátságot eredményezett. Attól, hogy igazából nincs is testiség a filmben, talán még zavarba ejtőbb az egész, hiszen mi sem tudjuk fejben teljesen helyre tenni ezt az „alkotói” hármast. A „Nyár” az egyik legismertebb daluk címe (bár egy a tábor, egy a zászló, nálunk annyira nem voltak ott a köztudatban) és ami érdekes, hogy az egész filmet áthatja ez a vízpart mellett a tábortűznél zenélős hangulat, a fekete-fehér filmek fénykorában is kevesen tudtak ennyire jól atmoszférát teremteni színek nélkül. A “színtelen” moziban azonban időnként színes képkockák tűnnek fel, na meg rengeteg elképzelt jelenet, melyek a narrátor szerint soha nem történtek meg, mindemellett erősen jelen van az animáció is, mint kifejezőeszköz. A szereplők a legváratlanabb pillanatban találják magukat egy dal kellős közepén, legyen szó akár egy buszról vagy lépcsőfordulóról. A soha meg nem történt jelenetek azok, melyek igazán rávilágítanak arra, hogy a látszólag szabadon zenélő fiatalok keze (és elméje) mennyire meg volt (van?) kötve. A Nyár ettől válik igazán különleges hatású életrajzi filmmé és korrajzzá, ami rengeteg zenével és ma is aktuális gondolattal áraszt el minket.
