Lost – Eltűntek (Lost), készítők: J.J. Abrams, Jeffrey Lieber, Damon Lindelof, szereplők: Matthew Fox, Evangeline Lilly, Jorge Garcia, Josh Holloway, Terry O’Quinn, amerikai fantasy és drámasorozat, 44 perc, 6 évad, 2004-2010.
4 8 15 16 23 42
A Lost egy klasszikus kultsorozat, amire simán lehet olyan jelzőket használni, minthogy TV történelmet írt. Lehet utálni meg oda vissza lenni érte, az viszont tény, hogy a maga idejében komoly függőséget okozott. Vitákat generált, a szórakoztatás Mozartja volt, a karakterépítés Mekkája és olyan emberi drámákat diktált, amihez hozzáértő és bevállalós történetvezetésre volt szükség, ami lazán kezeli a stílusokat, de mégis hű marad önmagához.
J.J. Abrams és Damon Lindelof készítők egyszerre lettek a Losttal imádott sorozatistenek és máglyára kívánt boszorkák.
Kezdjük a végén, hiszen a Lost végét még az is tudja, aki nem látta a sorozat, aki pedig látta, annak fogalma sincs hogyan fejeződött be. Köztudott, hogy a Lostot egy csomóan utálják, de nem azért nem szeretik sokan, mert rossz volt, hanem mert egyszerűen rengetegen nézték és a nagy tömeg nagyobb megosztottsággal jár. A sorozat a maga idejében rekordokat döntögetett, hiszen a pilot maga több, mint 10 millió dollárban fájt, a stáb kb 400 főt számolt és az első évadban 14 főszereplő volt. Az ABC csatorna elsőre nem volt oda az ötletért, vissza is dobták, aztán jött J.J. Abrams, maga mellé csábította Damon Lindelofot (akinek azóta a zseniálisan jó Leftovers-t is köszönhetjük) és végül csináltak egy olyan sorozatot, ami a Legyek ura, a Survivor, az Alkonyzóna és a Számkivetett ütős remixe lett, legalábbis vállaltan ez volt az alapkoncepció és ezt ki is maxolták. A 15 oldalas vázlatot az ABC másnap be is rendelte és ekkor kezdődött a televíziózás korszakalkotása. Aztán jött az Emmy-díj, a Golden Globe, a fórumok, a netes viták, a vélemények és lázban égtek szénné a nézők.
Az alapkoncepció viszonylag egyszerű volt, hiszen az Oceanic Flight 815 repülőgép lezuhan egy rejtélyes szigeten, ahonnan a túlélők próbálnak kijutni és addig is, legjobb tudásuk szerint, nem meghalni. Az, hogy a sorozat mekkora utat tett meg, az is jól mutatja, hogy míg az első évadban a legnagyobb gondunk az volt, hogy ki fog smárolni kivel és találnak e jóféle ivóvizet a túlélők, addig az utolsó évadra már lepacsiztunk egy fekete füstszörnnyel, filozófiailag térdig jártunk az elméletekben, ugráltunk időben és térben, eltemettünk élve pár szereplőt, végignéztük az ősi jó és rossz harcát, rájöttünk, hogy a lakatlan sziget tele van emberekkel, már nem akartuk megnyerni a lottót és már azzal a gondolattal is elkezdtünk játszani, hogy egy repülőgép-szerencsétlenségbe talán nem is belehalni a legrosszabb, hanem túlélni azt.
Mondhatjuk, hogy ez elég éles váltás volt, de arra panaszunk nem lehet, hogy ez az átalakulás milyen szépen volt ívelve. Az elején fölépítették a karaktereket, a további évadokban okosan egészítették ki a csapatot, az akkor divatba jött flashbackekkel eszméletlen érzelmi behálózást végeztek rajtunk a szereplők, majd minden évadban egyre jobban terelték egy másik stílus felé a sorozatot. Így érkeztünk meg a misztikumba és a véres könnyekkel járó drámába és tény, hogy ilyen skálán nehéz egy fajta közönség figyelmét és szeretetét fenntartani. Pláne, hogy egyre több lett a kérdés és már észre sem vettük, hogy mit válaszoltak meg és minek a helyén maradtak óriási tátongó kérdőjelek.
A Lost viszont működött és működik mind a mai napig. Ennek egyszerűi okai vannak, de ezeket az egyszerű okokat nagyon profin csinálták. A karakterábrázolás hibátlan és pláne külön dicséretet érdemel, hiszen amellett, hogy ilyen drámai sorsok voltak a sorozatban, alapvetően mégis mindig szórakoztató maradt elsősorban és nem művészi. A csavaros történetvezetés enyhe kifejezés, mert tényleg kiszámíthatatlanul minden megtörtént, ami megtörténhet, plusz annak az ellenkezője is. Ráadásul a szereplők betonkemény szenvedése mellett a humorból sosem engedtek és voltak olyan felemelően vidám pillanatok, szerelmi beteljesülések, amikor tényleg azt kívántuk, hogy mi is ott lehessünk a szigeten. Aztán jött a legemlékezetesebb mondat, amitől még a halottak is feltámadtak, Jack Shephard közölte a lehetetlent:
„We have to go back!”
A nagyrészt Hawaiin forgatott sorozatnak sok mindent nem bocsájtottak meg a nézők, mert hirtelen és bevállalósan változtak a felállások, plusz a misztikum és a sci-fi elemek előtérbe helyezésével kevésbé lehetett egyértelmű megoldásokkal szolgálni. Pedig a mögöttes többlettartalom az elejétől kezdve jelen volt, tulajdonképpen már az első részben is voltak megmagyarázhatatlannak tűnő történések és több szereplő is (John Locke, Rousseu) filozófusokról kapták a nevüket, ami szintén a mitológia része volt. Jack, Hurley, Sawyer, Sun, Kate, Sayid, John, Jin, Claire, Desmond, Ben, Juliet, Charlie meg az összes többiek annyira hibátlanul sokrétűek, szórakoztatóak és meghatóak voltak, hogy minimum három kedvencet mindenki odavág egyből az asztalra.
Mindegyiküknek volt olyan bűne vagy defektje a múltjában, amit itt akart jóvátenni és feloldozást nyerni, megkérdőjelezve ezzel az akármiben való hitüket vagy legalább itt jelentést adni a létezésüknek és valami fontosan csinálni. Tényleg felejthetetlenek voltak, akikről más sorozatok, filmek, műsorok már simán popkult utalásokként emlékeznek meg.
Amúgy nem a Lost volt az egyetlen sorozat, ami megosztóan és százféle értelmezésben ért véget. Az OZ, a Maffiózók vagy a Twin Peaks is legendás befejezéseket produkáltak és szintén nyitva hagytak egy csomó kaput, felvetettek még egyéb kérdéseket, amik örökre megválaszolatlanok lesznek. Amit viszont biztosan tudunk, hogy a Lostban mi is elvesztünk és élveztük, még ha közben néha idegesek is voltunk.
+
