Utoya, július 22 (Utoya, 22. juli) rendező: Erik Poppe, szereplők: Andrea Berntzen, Aleksander Holmen, Brede Fristad, Ellie Rhiannon Müller Osbourne, norvég dráma, 92 perc, 2018 (16)
A norvégok Saul fiája
A hasonlat leginkább a formanyelvre vonatkozik, azonban témájában teljesen újszerű. Annyiból, hogy nem egy már jól bejáratott háborús kérdést feszeget, hanem egy viszonylag új témával foglalkozik. 2011. július 22-én egymást követő két terrortámadás történt Norvégiában, melyről kiderült, hogy egy helyi szélsőjobboldali férfi követte el. Erről nálunk szinte alig lehetett tudni valamit, pedig amellett, hogy ez a film a norvégok számára egy feldolgozási folyamat része, számunkra egy érdekes történet, ami egy áldozat szemszögéből ábrázolja a majd másfél óra eseményeit.
Erike Poppe, a film rendezője úgy gondolta, hogy elég idő telt már el a tragédia óta és itt az ideje mesélni róla. Nem tanulságokat, nem egy nemzet sajnáltatását akarta ezzel ábrázolni – hiszen nem egy másik országtól jött a váratlan tett, hanem egy helyi, 32 éves szélsőjobboldali férfi, Anders Behring Breivik követte el -, hanem egy antifilmet akart készíteni egy olyan szemszögből, amellyel idáig kevesen próbálkoztak.
A világon azért jó pár filmes készített már olyan nézőpontból alkotást, ami kizökkentette a nézőket a komfortzónájukból azáltal, hogy nem hagyatkozhattak a hagyományos elbeszélésmód szerinti feltételezéseikre, hiszen ki voltak szolgáltatva a rendező és az operatőr akaratának. Nálunk erről lett híres Tarr Béla a követő kameramódjával, ahol hosszas sétáláson keresztül követjük a szereplőt, miközben Víg Mihály zenéje andalítóan nyomaszt minket. Majd 2015-ben Nemes Jeles László Saul fia nyerte el a világ tetszését (legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscar-díj), amely kifejezetten ezt a kiszolgáltatottságot igyekezett hangsúlyozni a 35 mm-re forgatott filmjével és a végig a mélység-élességgel játszó képeivel, ahol a reakciókon van a hangsúly, a szörnyű történéseket csak a háttérben halljuk, esetleg homályosan látjuk.
Poppe egész hasonló céllal, de mégis egy konkrét igény miatt választott hasonló megoldást, mégpedig azért, mert minél közelebb akarta hozni a valóságot a nézőkhöz, így az átélésnek rendelt alá mindent, mind formanyelvileg, mind a szereplők által. A tragédia során 69 ember halt meg Utoya szigetén, ahol a Munkáspárt táborában ifjúsági táborozók töltötték épp a nyári szünetüket. Több százan a mai napig tartó traumatikus élményt éltek át és rengetegen azóta sem tudták feldolgozni az eseményeket. A film az első perceiben valódi archív felvételeket is használ, ugyanis a tragikus napon először Oslo belvárosában, a kormányzati negyedben robbant fel egy autó, melynek következtében nyolc ember meghalt, többen pedig megsérültek. Rá két órára pedig a sziget eseményei következtek, melynek történéseit a túlélők elmondása alapján ábrázolták a vásznon.
Minden a valóságélmény címszó alá van rendelve, hiszen a mesélők elmondása alapján az egész váratlanul történt, nem tudták, hány elkövető van, ki lövöldöz, miért teszi ezt és épp merről lő a sziget visszhangjai miatt és ez a bizonytalanság és kiszolgáltatottság teljes mértékben érezhető. A fiatalokat 72 percen át terrorizálta az elkövető, ugyanis a beszámolók alapján a rendőrség nem volt felkészülve egy ilyen esetre, ezért tartott ennyi ideig a kimentés. Ezt a 72 percet pedig úgy ábrázolta Poppe, hogy vágás nélkül, egyetlen snittben egy lányt követhetünk végig a szigeten, aki menekülni próbál az elkövető elől, mindemellett mellőzött mindenféle filmzenét is a nyomasztó csend érzékeltetése kedvéért. Egy interjúban elmondta, hogy a felkészülés hónapokig tartott és maga a forgatás öt napot vett igénybe, így öt különböző filmből választhatott, mert minden nap felvették az egészet. A lövések is teljesen valódiak az Utoyában, ugyanis nem utómunkával kerültek be, hanem valóban, az erdőben lőttek ugyanolyan fegyverrel, mint amilyet az elkövető használt, ráadásul pontosan annyi golyót is használtak el. A kidolgozott koncepció ellenére vannak azonban igen zavaró hibái is a projektnek: a sokszor hatásvadásznak tűnő „némaság”, a túlságosan kitartott jelenetek, nem a feszültséget generálják, hanem a direkt művészieskedő szándékot tolják elénk.
Összességében nagyon hasznos a film és kifejezetten jó döntés volt az egy snittes megoldás, mert sokkal érezhetőbbé teszi ennek a borzalomnak a hosszúságát és végre jó látni egy olyan témában is értékes alkotást, amiről nem készítettek már több százan filmet. Aktuális tragédiánk mozgóképi feldolgozása pedig egy terápia is, így nem véletlen, hogy a norvég vetítéseken az áldozatok családtagjai megkönnyebbültek, mikor megnézték a filmet, mert végre őszintén tudtak erről beszélni és a rendező elmondása alapján már ezért is megérte elkészíteni ezt az Utoya, július 22.-ét.
