Csuklyások – BlacKkKlansman – kritika


Csuklyások – BlacKkKlansman (BlacKkKlansman), rendező: Spike Lee szereplők: John David Washington, Adam Driver, Laura Harrier, Topher Grace, 136 perc, 2018 (16) 

A Csuklyások – BlacKkKlansman esetében igaz, hogy a legjobb sztorikat az élet írja, nekünk pedig hatalmas szerencsénk van, amiért van egy bizonyos Spike Lee, aki ezt a remek történetet vászonra vitte.

Akadnak igaz történetek, amik szinte könyörögnek azért, hogy a nagyvásznon is adaptálják őket. Ilyen Ron Stallworth egykori rendőrnyomozó 2014-es könyve is, melyben a saját hihetetlenül groteszk, de igaz történetét meséli el. Ő volt ugyanis Kolorádó első színes bőrű rendőrtisztje, aki ráadásul, bármennyire hihetetlenül hangzik, képes volt beépülni a Ku Klux Klánba, így lebuktatva a szélsőjobboldali szervezet számos tagját, illetve megakadályozta számos tervezett akciójukat is. Stallworth telefonon és levélben vette fel a kapcsolatot a klánnal, hogy aztán kollégája, Chuck (a filmben Flip néven Adam Driver alakítja) vegyen részt a személyes találkozókon.

 

A jó sztori tehát adott, szükség volt azonban még egy olyan rendezőre, aki igazán ütős stílusban tudja átadni, ezt a valljuk be, iróniával jócskán átitatott történetet. Itt jött be a képbe Spike Lee, aki talán karrierje egyik (ha nem A) legerősebb filmjét tette le az asztalra a BlacKkKlansmannel. Lee számára igazi játszótér a hetvenes évek és az afroamerikai kultúra kombinációja, a sztori pedig jócskán biztosít neki lehetőséget arra, hogy politikával, popkultúrával, és modern párhuzamokkal fűszerezze meg az egyébként is érdekfeszítő cselekményt.

Mindezekre rátesznek egy lapáttal a színészek is, hiszen a castingosok eszméletlen jól eltalálták a karaktereket. John David Washingtonra érdemes lesz ezek után is odafigyelni, mivel amellett, hogy örökölte a jó öreg Denzel karizmáját, megvan neki a saját kisugárzása és tehetsége is. Adam Driver mellékszereplőként is odateszi magát, illetve a Ku Klux Klán tagjait alakító színészeket is érdemes megemlíteni, hiszen Topher Grace és a finn származású Jasper Pääkkönen is remek választásnak bizonyultak.

Azért, hogy a feketelevesbe is belekóstóljunk, meg kell említeni, hogy a közepe felé kissé leül a film, unalomba azonban szerencsére sosem fullad, köszönhetően annak, hogy a hangulat még a sztori eseménytelenebb pontjain is gördíti a cselekményt. A Ku Klux Klán fehérgalléros rétegének a bemutatása is megért volna egy kicsit több “műsoridőt”, hiszen ahogy azt a filmben is elmondják, a Klán egyik legnagyobb erőssége/veszélye, hogy nemcsak a szó pejoratív értelmébe vett egyszerű emberek, hanem magasabb beosztásokban helyet foglaló, pénzzel és hatalommal rendelkező személyek is tagjai voltak a klánnak.

Végül, de nem utolsó sorban muszáj megemlítenem a befejezést is. Természetesen spoilerek nélkül, de annyit muszáj elmondanom, hogy Spike Lee olyan fájdalmasan ütős utolsó 5 percet kerekített a film végére, ami az egész cselekményt képes más megvilágításba helyezni, a közönséget pedig úgy székhez szögezni, ahogy arra csak nagyon kevés mozi képes. Már jócskán a stáblista felénél járt a film, amikor magamhoz tértem és kisétáltam a teremből, ekkor jócskán akadtak még a környező sorokban, akik lefagyva bámultak maguk elé, néma csendben.

A BlacKkKlansman mindenféleképpen az utóbbi idők egyik legerősebb filmje, ha a rasszizmus témájáról van szó, köszönhetően a remek sztorinak, a stílusnak, és a színészeknek. Na meg persze Spike Lee-nek, akinél valószínűleg keresve sem találhattak volna jobb embert, ennek a filmnek a rendezésére.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A Volt egyszer egy tékáról írták
Következő cikk A hét röhögései (261.)