A néma forradalom (Das schweigende Klassenzimmer), rendező: Lars Kraume, szereplők: Jonas Dassler, Michael del Coco, Sina Ebell, német dráma, 111 perc, 2018. (12)
Fortélyos félelem igazgat
Az állam Fritz Bauer ellen forgatókönyvíró-rendezőjének legújabb filmjében ismét hazája történelmét dolgozza fel, erősen érintve a miénket is. Egy jelenet erejéig Burghart Klaußnert és Ronald Zehrfeldet is újra együtt láthatjuk.
1956-ban két stalinstadti középiskolás Nyugatra utazik, ahol a hírek a magyar forradalom és szabadságharcról szólnak. Hazatérvén arra buzdítják osztálytársaikat, hogy a tanítás kezdetén két perces néma csönddel adózzanak az elhunytak emlékének. A dolgot szavazásra bocsátják, és a többség kiáll az ügy mellett. A tanár kirohanása még csak a kezdet, ő egyébként először azt sem tudja, miről van szó, de aztán ahogy összeáll a kép, úgy hatalmasodik el a botrány. A diákok azt hazudják, hogy Puskás halálhíre zaklatta fel őket, de ez nem igazán hatja meg a felnőtteket. Meg kell találni a felelős(öke)t, különben az osztályból senki sem tehet érettségit az NDK egyetlen tanintézményében sem. A módszer a szokásos, előbb igyekeznek magukhoz édesgetni a fiatalokat, amikor ez nem sikerül, jön egymás beárulása, és amikor ez sem jön össze, mindenkit megzsarolnak valamivel. Természetesen az ügyet kivizsgálók is elszámolással tartoznak a feletteseik felé, az ő életükről, karrierjükről, előmenetelükről is szó van, így lesz az idő múlásával mindenki egyre feszültebb, türelmetlenebb, idegesebb.
A film a diákokról szól, ugyanakkor a második világháborút követő időszakot a felnőttek képviselik. Ott van a szégyellni való egykori SS gránátos halott rokon, a nagybácsi, akinél a Szabad Európát lehet titokban hallgatni, a szigorú családfő, aki a városi tanács tagja és súlyos titkot őriz, vagy az egykori forradalmár, akit megtörtek és ma dolgos munkásként építi a szocializmust, miközben arról papol, hogy autó van, lakás van, ennivaló van és végre mindenki előtt nyitva áll a tanulás lehetősége. Miközben zajlanak a magyarországi események, ők lesznek Németország lelkiismerete, követendő, vagy éppen nem követendő példa a következő generáció számára. Több hasonló eset is előfordult ebben az időben – még Magyarországon is! -, de ’56-os emlékév ide, ’56-os emlékév oda, nem láthattunk ilyesfajta filmet a mozikban.
A néma forradalomnak vannak hibái, talán a legfontosabb, hogy melodrámába hajlik, amire egyáltalán nem lenne szüksége. Ugyanakkor mindenképpen értékelendő mind maga a tett, mind pedig annak feldolgozása. Az pedig különösen fájó dolog lenne, ha Németországban sokkal többen ülnének be rá, mint itthon.
