Korábban egyik szerzőnk bűnös élvezetként hivatkozott az Amerikai pite filmsorozatra, most viszont arra keressük a választ, hogy minek is köszönheti lassan 20 év elteltével Paul és Chris Weitz első rendezéséből franchise-á avanzsáló széria a mai napig tartó töretlen sikerét és a popkultúrában megkérdőjelezhetetlen helyzetét (mi az eredeti szereplőkkel debütáló részeket, vagyis az első, a második, a harmadik és a hetedik epizódokat vettük górcső alá.) De akkor nézzük is meg, mit adott nekünk a pités srác és a haverjai, ami még a mai fiatalok számára is hasznos leckeként szolgálhat.
1. Az Amerikai pite nem akart több lenni annál, ami. Az egész sztori teljesen hétköznapinak és földhözragadtnak hat, mintha csak valódi középiskolások, egyetemisták vagy éppen a problémáikkal küszködő felnőtteket látnánk a képernyőn, miközben a fiataloknak szólt a fiatalok nyelvén (persze a 90-es évek végét jelző produktum manapság már inkább csak megmosolyogtató a dumáit illetően). Nincsenek feleslegesen hosszúra nyújtott, kacifántos monológok, a szövegkönyvben minden mondat akár a mi vagy barátunk fiatalabb énjének szájából is elhangozhatott volna (ahogy menő is lett néhány dumát alkalmazni a középiskolai folyosókon, igaz inkább kisebb sikerrel a csajozás terén, pont úgy, mint Stiflerék esetében).
2. Az Amerikai pite filmek középpontjában mindig a szex áll. Ráadásul nem is akármilyen, hanem az első szex. Legalábbis a kezdő filmben. Az első együttléttel kapcsolatos élmények viszont folyamatosan visszatérnek a filmekben, rengeteg a visszautalás. Minden egyes mozzanat lényeges, bármilyen irrelevánsnak tűnik az adott pillanatban. Ezért is tökéletes lezárás a hetedik rész, hiszen az egész egy nosztalgiafilmnek tudható be. Visszatérnek a 90-es évek hangulatát megidéző zenék, melyek miatt még a mai napig furcsa melegség járja át a szívünk. Újra találkozhatunk a már jól ismert arcokkal, a jól ismert problémákkal, mint például Jim szerencsétlenségével vagy Stiflerrel, aki magában is egy bajforrást jelent.
3. Kevés olyan filmet tudnánk mondani, amelyben ennyire tökéletes lenne a szereposztás. Szinte minden karakterről elhisszük, hogy akár az utcán is szembejöhetne velünk. Nem csoda, hogy a legtöbb szereplőt gyorsan be is skatulyázták, amitől azóta is csak nagy nehezen szabadulnak: a Jimet alakító Jason Biggsről elhisszük, hogy egy született balfék, Sean William Scott tényleg egy szexmániás idióta, aki mégis egy nagyon jó barát, vagy például az Oz-t alakító Chris Kleinról, hogy egy érzőszívű macsó. Sorolhatnánk még a szereplőket, hiszen ott van Jim papája, Eugene Levy vagy Alysson Hannigan vagy éppen Eddie Kay Thomas. Érződik is az eredeti szereplők hiánya a többi részből, hiszen nem is arattak akkora sikert, mint a „nagyok”.
4. Bár mindenki kihozza a maximumot a saját karakteréből, mégis van egy olyan szereplő aki nélkül elképzelhetetlen az Amerikai pite-sorozat. Az ő szájából hangoztak el azok a mára már szállóigévé vállt mondatok, mint a „Ha nem jön be szembe, hátulról teszem be.” vagy az „Iszom, eszem és beteszem a dákeszem”. Ő nem más mint Steven Stifler, alias “Bránermájszter”. Tulajdonképpen ez a karakter volt az, ami a popkultúra szerves részévé vált a két évtized alatt. Ő maga a megtestesült suttyó, a gyökér aki mindent elront és csak a csajok, a cicik és a szex körül jár az esze. Semmit nem vesz komolyan, de mégis mikor kell, akkor teljesen odateszi magát és bizonyítja, milyen remek barát is. Ha valamire, akkor ezekre a filmekre igaz a mondás: Egyszerű és nagyszerű!
